Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIII. (1987)

Közlemények - Művelődéstörténet - †Szombathy Viktor: Családi visszaemlékezés-féle Mikszáthékról

1951-ben ugyanis beütött a kuláklista. Horpácson nem volt számbajöhető kulák, hát keresni kellett. Meg is találták Mikszáthékban, hiszen a tan.ácselnöknő jó pontot akart szerezni a magas hivatalok előtt. Azt a Mikszáth családot, amelynek negyven esztendővel ezelőtt elhunyt feje oly híres író volt, hogy nemcsak az iskolában, tanították, olvasták, hanem már könyveit is sorozatosan adták ki folyamatos sikerrel 1945.után is. Az idősebb falusiak, akik még emlékeztek az első világháború előtti időkre 1950-ben is oly szeretettel emlékeztek meg a famíliáról, mint régen. Szerették, tisztelték Mikszathot, az írót, a feleségét a „nemzetes asszonyt", két fiát, Kálmánt és Bercit. Sajnos, a fiatal Kálmánék később elveszítették ezt a családias jellegű szeretetet, különösen a fiatal Kálmánnét tartották fennhéjazoknak, ők már földesurak voltak, pestiek. Ők már nem álltak le beszélgetni, barátkozni a járókelőkkel, harangozóval, mezőről hazatértekkel, tehénpásztorral, jól főző asszonyokkal, amint azt a nagyságos képviselő úrék tették. Az se volt baj, ha tekintetesasszonyomozta valaki az öreg Mikszáthnót, ez a megszólítás is a tisztelet jele volt, nem degradálta le őket. Lívia asszony megkövetelte az alázatos köszönést, a kézcsókot az utcán, rossz néven vette, ha nem méltóságosasszonyozták. Aki ismeri a falu gondolkodásmódját, a régi kasztrendszert, a ki nem nyilvánított, de a lélekben erősen őrzött büszkeséget, a kisebbségi érzés hiányát, az akaratlanul bár, de elkövetett sérelmek számontartását, az nyilván megérti, miért nem volt népszerű Lívia asszony és sokszor az ifjabb Kálmán méltóságos úr előttük. Nyilván ez is hozzájárult 1945 után a hivatalos személyek magatartásához. Mikszáthék kíméletlen kitelepítésének okozóját ma is az akkori tanácselnöknőben keresi a falu. Nyilván a felsőbbség előtt óhajtott dicséretre méltót elkövetni s haszontalan kuláknak jelentette a Mikszáth családot: Kálmánékat s Albert özvegyét, valamint Albert leányát, Editet, aki akkor már szintén férjnél volt. Erről azonban annyi mende-monda született, a kitelepítést követő években egészen másként adta elő a falu megkérdezett népe a kitelepítési eseményeket, mint sokkal később, amikor már csak a hajdani emlékek után kutattam. Annyi bizonyos, hogy egyedül, saját kezdeményezésére a tanácselnöknő nem tehette, ilyen kegyetlen kidobatáshoz nem lehetett egymaga erejére támaszkodni. Amire támaszkodhatom ezügyben, az dr. Manga Jánosnak, a balassagyarmati Palóc Múzeum akkori igazgatójának, Horpács néhány lakosának és Mikszáth Albert özvegyének közlése. Manga János magyarázatát értettem legkevésbbé. A falu népe nem akarta a kiakolbólitást, végül is tisztelte a családot, büszke volt rá, híressé tette Horpácsot, de a hatósági rendelet ellen nem tehetett semmit. Ezt a végkövetkeztetést szűrhettem le mindössze. Ma már kár nyomozni, a tény egyszerű: kiebrudalták Mikszáth Kálmán utódait a szeretett Horpácsról s nem volt szabad megvédeni őket. Mindenesetre „felsőbb helyen" megsúghatták Manga Jánosnak s ő értesítette a készülő veszedelemről a családot. Az érdekeltek az apa hírnevében bíztak, de ez nem volt elég: Mikszáth népnyúzó és kizsákmányoló volt. (Ezt a megállapítást legutóbb még Pósa Lajosról, szülőfaluja, a gömöri Nemesradnót legszegényebb fiáról is hallottam - egy pozsonyi lapszerkesztő megállapításaként.) Mikszáth Albertnónak még most is felizzik a hangja, ha a kidobatás kegyetlen módjáról beszél. Legalább a házukban maradhattak volna és szét ne szedték volna bútoraikat ! A megyeszerte emlegetett kiakolbólitás után vagy két évre riportírás okából Horpácsra is ellátogattam. Hosszú, poros gyaloglás után érkeztem a faluba, autóbuszjárat alig volt, Berénybe is gyalog kellett menni. Legelsőbbed is a Mikszáth305