Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIII. (1987)

Tanulmányok - Történelem - Száraz M. György: Teleki László politikai nézeteinek alakulása 1848 márciusától szeptemberig

néhányan - köztük Teleki - ellenzik a segítségkérés trónbeszédbe foglalását, a minisztérium le is mond arról. A trónbeszéd csak általánosságban említi meg másnap az itáliai befejezetlen háborút. Július 12-én kezdi meg munkáját - tagjai közt Telekivel - a válaszfelirati bizottság. Előtte való nap - Széchenyi naplója szerint - éles vita zajlott le Kossuth és Batthyány között a Kossuthnál tartott ülésen. Batthyány már ekkor - 13-án pedig Eötvös, Deák, Klauzál, Széchenyi is - kabinetkérdóst kíván csinálni abból, hogy bekerüljön a segély konkrét, esetleg feltétel nélküli ígérete a válaszfeliratba. Kossuth bizonyára egyetért a segítségadás megígérésével, de feltételeket szabna. Mégpedig előzetes feltételeket, s szigoníakat. Hiszen Széchenyi kivételesen nem vértengert, lángözönt vizionál naplójába jegyzett neve mellé, de rezignáltán jegyzi meg : „Kossuth álnok". A bizottság előtt - amint arról Méhes Sámuel levele részletesen beszámol - a miniszterek kifejtik, hogy a horvátokat suttyomban maga a császári udvar bujtogatja. János főhercegnek pedig igen kedves embere Jellasich - éppenséggel „kedves bánom"-nak szólítgatja -, amióta az Itáliában harcoló harmincezer horvát katona mellé igórt még tízezret. Batthyány azt állítja, hogy három napja az ausztriai minisztérium felszólított a segítségadásra, amire egyébként Eötvös és a nádor ígéretet is tett május végén Innsbruckban, a király Budára jövetelének reményében. Most azonban teszi hozzá a kormány elnök - nem tudunk katonát küldeni, de tárgyalásokba bocsátkozunk a horvátokkal János főherceg közvetítésével.

21 Tehát a július 12-i bizottsági ülésen kiderül, hogy az olasz segély kérdésének igazi tétje a horvátok leszerelése, de méginkább a király esetleges Budára költöztetése. Azonban az egész ügy - és a körülötte elharapódzó, szinte időnként már-már kormányválságba torkoló viták - kétségtelenül jelzik a közeledő vihart. Erre utal a kormányhoz 1848. június 29-én eljuttatott osztrák összminisztériumi átirat is, amely hangsúlyozza ugyan, hogy nem akar Magyarország belügyeibe avatkozni, de felhívja a magyar kormány figyelmét, hogy Ausztria nem fogja tétlenül nézni „ha a fenyegető horvát-magyar polgárháború, Jellachich követeléseinek visszautasítása miatt... az olasz harctéren harcoló határőrvidékiek majd tűzhelyeik védelmére haza fognak vonulni. . . Aztán az «illyriai szlávok», a szerb határőrök, szintén nem lesznek visszatarthatok fajrokonaik megsegítésétől."

22 Ekkor a kormány további kísérleteket tesz az udvar bizalmának megszerzésére, illetve a magával Jellasich-csal történő megállapodásra. A bizalomerősítő lépések egyike lehetne a magyar segítségnyújtás Itáliában. Kossuth később - amikor már szabadon nyilatkozhat - az egészről úgy beszél majd, mint időnyerési manőverről, ami arra kellett, „hogyha a forradalom kikerülhetetlenné válik: az osztrák provocálja azt s ő támadjon, de ne könnyítsük neki e támadást, sőt. . . nehezítsük azt és időközben készüljünk a védelemre. Ez nem drágán volt megvásárolva egy oly határozat által, mely az olaszoknak semmit sem ártott, nekünk pedig időt adott a honvédelmi készületre."

23 A minisztérium végülis feltételekhez kötné a segély megadását, mégpedig igen komoly feltételekhez. Csak akkor adunk segítséget, ha az ország területi épsége biztosítva, a béke és nyugalom helyreállítva, a magyar alkotmány pedig minden tekintetben elismerve mind Ausztria, mind a dinasztia részéről. Akkor is csak oly célból, hogy „a lombard-velencei nemzettel oly béke és egyezség megkötése eszközöltessék, mely egyrészt őfelsége méltóságának, másrészt az olasz nemzet jogainak, szabadságának, méltányos kivánatainak egyiránt megfelel." Márpedig — mondja Kossuth—"azily 149