Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Muzeológia - Szvircsák Ferenc: A szénbányászat hatása Salgótarján fejlődésére

A Jankovich-család birtokába a 18. században került a falu, és épült fel egyetlen müemlékjellegű kőépülete (a váron és a templomon kívül), a klasszicizáló stílusú, egyemeletes kicsiny kúria. Ez maradt meg az 1821-es tűzvészből azután a város szá­mára a feudális kori faluból. A 19. század közepén a még kis, jelentéktelen községek sorába tartozó Salgótarján várossá fejlődésében döntő szerepet, történetében új kor­szakot nyitott a barnaszénbányászat, mely a kis palóc falucskát jelentős hellyé, Nóg­rád megye legnépesebb községévé, ipari városává és később megyeszékhelyévé tette. A megyei szén felfedezéséhez hasonlóan a legtöbb hazai szénbánya keletkezésé­hez legendaszerű történetek kapcsolódnak. Radványi Ferenc megyei jegyző 1726-29 között írt kéziratos munkájában már tudósított a vecseklői „égő földről". Bél Mátyás, valamint a Pressburger Zeitung tudósítása után 1768-ban Matusek Vencel és Fischer Antal pesti iparosok fedezték fel a salgótarjáni szenet. Hasznosítására majd egy év­századig kellett várni. Egy korabeli utazó W. Bright angol orvos - a bécsi kongresz­szuson részt vevő angol küldöttség tagja - hosszabb utazást tett Magyarországon, és élményeit 1818-ban adta közre Edinburgban. Utazása során eljutott Salgótarjánba is, a Jankóvichok falujába. így emlékezik erről: „. . . Egy angol földesúr boldog, ha birtokán szenet találnak, és ha a harmadik szomszédja részesül ebben a szerencsében, rögtön mérnököket hozat Londonból, hátha az ő földje is kincseket rejt méhében. Ám Jankovich úr tudja, hogy vadaskertje alatt gazdag széntelep vár feltárásra és még­sem enged hozzányúlni. Ötszáz lélek él a falujában ezek legtöbbje a tél derekától ara­tásig támolyog az éhségtől, ő maga is pénztelen . . . De fél a polgártól, aki a szükséges tőkét már többször felajánlotta a bánya feltárásához és fél a paraszttól, aki így meg­szűnnék jobbágy lenni ós szabad bányász lenne belőle. Es ez a félelem konzervatívvá teszi ; ha őseinek jó volt így Károly Róbert óta, jó lesz neki is, meg azután, ha itt va­lami koszos bánya és föstös hámor lenne, hová is hívhatná meg nemes barátait va­dászatra ?" Ezt az árnyalt képet egy másik jó megfigyelő külföldi soraival is alátámaszthat­juk. A. Ellricht berlini író 10 évvel később járt Salgótarjánban. Útjáról 1829-ben szá­molt be Berlinben kiadott könyvében. „. . . Jankovich Antal úr, aki nem régen lépett boldogult papája örökébe, ha lehet, még dicső elődjénél is konzervatívabb. 1825-ben a pozsonyi diétán nagy beszédet mondott a magyar nemesek és jobbágyaik patriarchá­lis kapcsolatairól: e kitűnő kapcsolatok hagyományai nyilván a megye másik fia, Werbőczi koráig nyúlnak vissza . . . Évtizedek óta köztudomású, hogy nagykiterje­désű vadaskertje alatt értékes széntelep húzódik, de miként apja, ő sem engedi azt feltárni. Azt mondja, megyeszerte úgy hívják a tarjáni határt, hogy „kenyeretlen" és mégsem bírni a jobbágyokkal: mi lesz itt, ha még kenyerük is lesz a bányatársulat­tól?" Fényes Elek 1837-ben már 807 fős jobbágyfalut talált, arról nevezetest, hogy er­re remek makkoltató erdők találhatók. „Kenyeretlen Tarjánnak" nevezték, és földes­urai közül a Jankovichok nem engedték, hogy polgári fejlődés induljon meg a szűk völgybe szorult falucskában. Jankovich Antal haláláig ellenállt a társadalmi fejlődésnek. Salgótarjánban nem érződött a reformkor, szabadságharc is alig : az 1848. évi jobbágyfelszabadítás a nóg­rádi alispán jelentése szerint egyedül Tarjánban ütközött nehézségekbe és csak egy honvódhuszár szakasz kivezénylése árán volt megvalósítható. Jankovich Antal 1855­ben bekövetkezett halála után kezdődött meg az „újkor" Salgótarjánban. 1856-ban Brellich János és Windsteig Gergely a Jankovich leányági örökösök birtokain Salgó­tarjánban is feltárta a szenet. Az ipari fejlődés következtében rohamosan nőtt a szón jelentősége, és 1860-ban 370

Next

/
Thumbnails
Contents