Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Muzeológia - Praznovszky Mihály: A város és múzeuma

sem, hacsak a várost érzékenyen sújtó trianoni érzelmi hatásreakciót nem tekintjük annak. Ez a kötődés tehát egyáltalán nem volt olyan mély és tartalmas ami egy teljes emberélethez kell. Nem véletlen, hogy éppen egy pedagógus, Dornyay Béla ismerte fel a hiányt és kezdeményezte : a városnak szüksége van egy múzeumra. Tanítson a múzeum, mondotta Dornyay Béla. Tanítson arra, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Az embernek ismernie kell a múltját, hogy tudja élete értelmét megfogalmazni. A múltismeret egyik alapintézménye a múzeum, ahogyan ő fogalmazta: a múzeum „a múlt emlékeinek, pusztuló palóc néprajzunknak, tanulságos természeti tárgyainknak, bányászati és ipari termelésünk bizonyítékainak megőrzője, az önzetlen és közérdekű kutatások leghivatottabb otthona ..." Véleményem szerint a város vezetői akkor - s itt nem a polgármesteri hivatalra gondolok, hanem a valóságos tulajdonosokra, a gyárak gazdáira - szándékosan nem támogatták a gimnáziumi tanár munkáját. Nem állt érdekükben, hogy Salgótarján lakói, a bányászok, munkások szembesüljenek a múltjukkal, s azon keresztül ítéljük meg jelen sorsukat s lehetséges jövőjüket. Lehet, hogy egyszerűsítem a kérdést, de meggyőződésem, hogy a múlttal való szembenézés, annak vállalása lett légyen bármilyen összetevőjű is, egy nemzet, egy közösség nagykorúságának döntő bizonyítéka. S e tudati, önráismerő folyamat egyik alapvető intézménye a múzeum. S nem véletlen, hogy 1956 után jutott el oda a város, hogy felismerje : művelődési intézményi szerkezetéből hiányzik még egy alapfeladatokat ellátó : a múzeum. A megyei tanács művelődési osztálya 1959 augusztusában elkészítette „Az MSZMP művelődéspolitikai irányelveinek végrehajtása Nógrád megyében" című jelentését, amelyből aztán a megyei pártfórumon határozat is született. Ebben már a tudatformáló munka jelentőségét növelendő kiemelt feladatot biztosítanak és tulajdonítanak a megye haladó történelmi múltjának, forradalmi hagyományainak. Külön is meghatározták a salgótarjáni munkásmozgalmi múzeum feladatkörét ebben a nevelési folyamatban. Mindannyiunk előtt ismeretes, milyen áldatlan körülmények között, évekig tisztázatlan szakkoncepció nélkül folyt a munka a Jankovich kúriában. Mert megint előjött a tipikus magyar betegség ; terveztünk valamit, örültünk neki, gratuláltunk egymásnak s aztán sorsára hagytuk az egészet. Ez lett a múzeum sorsa is. Átmeneti megoldásként két évtizedig szükséghelyeken húzta meg magát, gyarapodó gyűjteményei elhelyezési gondokkal küszködtek, s inkább pusztultak olyan tárolás során, szakemberállománya csak rendkívül lassan és esetlegesen állt össze, s ami a legfontosabb : gyűjtőterülete, tudományos arculata kialakítása inkább a volt első igazgató és munkatársai jószeműségének köszönhető, mint folyamatos szakmai irányításnak, felügyeletnek. Pedig a koncepció az első naptól adott volt s mind a mai napig érvényes. Furcsa módon ezt még az ideérkező fővárosiak is látták. A Magyar Nemzetben ezt írták 1968ban: „. . . a város kulturális arculata még nem alakult ki, a tarjániak most keresik ennek a kultúrának a sajátos vonásait... ha a tarjániak szép szándékaikat valóra váltják és folytatják az évszázados tarjáni munkáskultúra fejlődésének, kialakulásának feltárását és kidolgozását: akkor a város kulturális arculata olyan vonásokat nyer, amelyek valóban sajátosak, amelyek sajátos színt jelentenek majd a magyar városi kultúra gazdag palettáján." Kétségtelen tény, hogy minden botladozás ellenére ebben a tudati-azonosulási, ugyanakkor politikai-nevelési feladat végrehajtásában a salgótarjáni múzeumnak jelentős érdemei vannak. 342