Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Zólyomi József: Pásztorok az Észak-Cserhát falvaiban

Dolgozatunkban felhívtuk a figyelmet arra, hogy a földművelést segítő, a pénzes fuvarok lebonyolításában részt vevő igaerő legeltetése a 18. század elejétől szinte napjainkig a családtagok, a gazdákhoz szegődött szolgák feladata közé tartozott. A nappal munkában lévő igás állatokat éjjel legeltették. Kevés volt azoknak a településeknek a száma, ahol őrzésükre külön pásztort fogadtak. Egy-egy település juhállománya néhány háztartás között oszlott meg. Az állatok őrzését magánpásztorok, családtagok végezték. A családtagokra bízott juhlegeltetés elsősorban a nemesi falvakban volt ismert. A tavasztól-őszig - néha télen is - legelőn tartózkodó juhokat éjjel kosárban, Garamban őrizték. A mellettük lévő juhászok коИЬаЪ&п, kolyibában laktak. Adataink szerint Nógrád megye északi részén volt ismert ez a pásztorópítmény. Déli határa az Ipoly folyó vonala lehetett. Balassagyarmat határában ma is meglévő Galiba puszta, a 19. század eleji térképeken Kalyiba néven szerepelt. A jegyzőkönyvek szerint juhászok éltek itt a múlt század közepéig. Később uradalmi cselédlakások épültek itt fel. Az Ipolytól délre az egyszerűbb kivitelű, szalmából, földdel betakart kunyhó, gulyhó volt a juhászok és más pásztorok éjszakai szálláshelye. A juhok fejese, tejének feldolgozása - a nemesi falvak kivételével, ahol családtagok végezték ezt a munkát - juhász feladata volt. О állította össze a gazdák részére a postát, a megőrzésre átadott fejős juhok után járó sajt és túró mennyiségét. A 19. század közepétől a magánpásztorok száma lecsökkent, a juhok őrzését a falusi juhászra, bízták, aki már nagyméretű akolba, (akó, akoj) hajtotta be minden este a juhokat. A tej feldolgozását továbbra is a juhász végezte, de az oltásban, a sajt készítésében a juhász felesége is részt vett. A tejes edények tisztántartásáról egyedül az asszony gondoskodott. A sertések őrzését már a 18. század elején pásztorokra bízták. A nagyarányú sertéstartás - mint fentebb jeleztük - a parasztság egyik legjelentősebb jövedelmi forrása volt. A hízott, vagy feljavított állatokat kereskedők révén juttatták az északi bányavárosokba. A sertések legeltetésére felfogadott pásztorok száma ekkor - a 18. század első felében - lehetett a legtöbb, hiszen hasonló méretű sertéstartással később már nem találkozhatunk. A makkoltatásra átvett sertések őrzéséért - az uradalmak kivételével - külön bért kaptak a pásztorok. A makkon tartózkodó sertések őrzésében a gazdák is részt vettek. A 18. század végétől a parasztok sertésállománya erősen lecsökkent, őrzésükre kevesebb kondásra volt szükség. A kecske nagyobb létszámban inkább a 18. században tartozott a paraszti állatállományhoz. A 19. század elejétől egyre kevesebb kecskét tartottak, a tartási kedv csak a második világháború után erősödött fel a szegényebb családoknál. A kecskék legeltetését ritkán bízták külön pásztorra, általában kondás, csordás őrizte őket a többi állattal együtt. Az uradalmi állatállományról - összeírások hiánya miatt - nem tudunk átfogó képet adni. Szerény adatainkból megállapítható, hogy a 18. században jövedelmező sertéstartással az uradalmak is foglalkoztak. Sok helyen megtalálható a juh, de tartásának virágkorát a 19. században éri el. Igaerőből alig tartottak többet, mint amennyi a föld megműveléséhez kellett. Külterjesen tartott tinók, csikók nem voltak minden uradalomban. A pásztorok származásáról annyit sikerült megállapítanunk, hogy a 19. század közepéig gyakran találtak munkát vidékünkön az északi megyékben (Zólyom, Trencsén, Liptó, Árva) született jövevények. Ismeretük, képzettségük miatt a legtöbben juhásznak szegődtek. Adataink szerint a füstölt sajt, az ostyepka készítésével is megpróbálkoztak vidékünkön. A pásztorok többsége azonban a helyi szegénységből 254