Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Zólyomi József: Pásztorok az Észak-Cserhát falvaiban

A károk megelőzése éx'dekében az a gyakorlat alakult ki, hogy a kanásznak egy-két legény, vagy gazda segített az őrzésben, Ipolytarnócon, mikor a „makkot étették" 1748-ban, a kondáson kívül a soroslegény is ott tartózkodott.

63 A makkos erdőben tartózkodó sertések éjszakai együtt-tartására és védelmére akolt építettek. A jászberényiek, amikor Lucfalván makkoltattak 1790-ben a sertések akolját sorompófákból állították össze.

64 Arról sajnos nincs adatunk, hogy a kanász és a melléje kirendelt legény, illetve gazda hol töltötte az éjszakát. A 19. század elejétől a makkoltatási lehetőség fokozatosan csökkent. Az erdő nagyobb arányú pusztítása már a 18. század közepén megindult, amikor a nagyobb földbirtokosok a szántóföld bővítése érdekében az erdők jelentős részét kivágták, talaját művelésre alkalmassá tették. Eddig a parasztok szolgáltatásaiból élő (robot, dézsma) kisebb földesurak közül egyre többen felismerték, ha bérlőik további ügyeskedése révén nem akarnak teljesen eladósodni, szegény sorsra jutni, meg kell teremteniük az önálló gazdálkodás feltételeit. A szántóföldi gazdálkodás megindításához jó, és bőséges termőföldekre volt szükség. Megteremtésének első lépcsőjeként felülvizsgálták jobbágytelkeiket. Elhagyott telkeiket nem népesítették be, a hozzá tartozó földeket majorságukhoz csatolták. Sorra megcsorbították a parasztok legelőit és rétjeit, sőt az uradalmi erdők nagyarányú irtását is megkezdték.

65 A makkos erdők fogyatkozásával a makkoltatás lehetősége is összeszűkült. A parasztok sertéseiket csak a közbirtokossági erdőkben makkoltathatták. Makkos erdeje azonban már nagyon kevés közbirtokosságnak volt ebben az időben. Néhány uradalom megengedte ugyan, hogy erdejében makkoltassanak, de azért nem mindig megérő makk/ bért kellett fizetniük. Nem tartozik szorosan dolgozatunk témájához, de megemlítjük, hogy a sertések hizlalásának nem egyetlen módjaként ismerték a makkoltatást. A 18. század elején készült kárlisták, hagyatéki leltárak arról tanúskodnak, hogy a legtöbb paraszti udvarban ott állt a hízóba fogott sertések védelmére épített hidas.

66 A hízó sertéseket árpadarával, zabdarával, vadóccal, verem és rostaaljáról felszedett gabonával majd a 18. század második felétől kukoricával, burgonyával etették.

67 A jobbágyfelszabadítás után a vizsgált területen csak Cserhátsurány és Nógrádsipek községekben lendült fel a sertéstenyésztés. Az 1895. évi állatszámláláskor Cserhátsurányban 308, Orhalomban 107, Nagylócon 135, Nógrádsipeken 177 darab sertést írtak össze. Az egy háztartásra jutó sertésállomány azonban sehol sem érte el a 18. századi szintet. Az az általános gyakorlat alakult ki, hogy egy sertést saját fogyasztásra, egy-két darabot pedig eladásra neveltek. Néhány gazdag családnál fordult elő, hogy hízóba 2-3 darabot is befogtak, az eladásra szánt sertések száma a 4-6 darabot is elérhette. A legelőre kihajtott sertések őrzését a visszaemlékezések szerint, mindig pásztorra, illetve kondásra bízták. Nyáron reggel 5-6 óra között hajtott ki a kanász. A kihajtás idejét magyar szarvasmarha szarvából készült tülökkel jelezte. Tíztizenöt méterenként megállt a kanász és egy rövid dallamot a tülökbe fújt. Két tülkölés között karikásostorának erős csattogtatásával jelezte a kihajtást. A legeltetés nyáron délelőtt 11 óráig tartott, majd delelőbe hajtotta őket. A deleltetés helyét olyan helyen választotta meg, ahol legalább egy nagy koronájú fa és a közelben víz is volt. A nagy nyári melegben a sertések szívesen befeküdtek a pocsolyába. A deleltetés alatt a pásztor is pihent egy keveset, de szemét állandóan a sertéseken tartotta. A pihenő délután 3-4 óráig elhúzódhatott, majd este nyolc óráig ismét legeltetett. Este a sertések hazaeresztését sem tülökkel, sem ostorának pattogtatásával nem jelezte. 240