Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Gáspár János: A temesvári önkéntesek

ünnepség és karantén Elérkezett március 15-e, s a hadosztály valóban méltón emlékezett meg 1848 dicső napjairól . . . Csütörtök volt, mégis csupán pár szakasz vonult ki munkára. A többiek készülődtek a délelőtti, gyakorlótéren megtartandó ünnepségre, amire jelezte részvételét a Táborparancsnokság is . . . Rendben meg is érkeztek. De nem egyedül. Velük tartott egy — a Parancsnokságon tartózkodó — katonai tiszti bizottság is. Elfoglalták helyüket az emelvényen, Szigethy jelentést tett, és megkezdődhetett az ünnepség. A színes kultúrműsorban —• melyben az énekkar mellett már a fúvószenekar és cigányzenészeik is résztvettek — két, igazán az alkalomhoz illő szavalat hangzott el. Petőfi „Nemzeti dal"-a, valamint látnoki ihletésű, forradalmi verse, az „Egy gondolat bánt engemet" ... A szovjet tisztek érdeklődéssel figyelték a műsort, amikor azonban a hadosztályparancsnok ünnepi megemlékezése következett, tolmácsért intettek, és folyamatosan fordíttatták minden mondatát, amivel az ünnep jelentőségét méltatta és a szabadságharc jelentőségéről szólt. Szavait nagy taps fogadta, majd a hadosztály díszszemléhez sorakozott, és kemény vigyázzmenetben vonult el a Bizottság és a Táborparancsnokság tisztjei előtt. A díszmenet után a Bizottság vezetője — egy ezredes — Szigethy Zoltán hadosztályparancsnokot kérette, és előtte, valamint a helyi szovjet tisztek előtt, nagy megelégedését fejezte ki a hadosztály erőnléte és kiképzési foka felett, dicsérte a szervezettséget, a katonai fegyelmet, a körletrendet (mint utólag megtudták, míg ők kint készülődtek, addig a Bizottság bent körletszemlét tartott), s végezetül hangsúlyozta, hogy a hadosztály rövidesen fegyvert kap, és haza szállítják Magyarországra.

6 Amikor Szigethy a táborba visszatérve tájékoztatta tisztjeit — és azok embereiket — az ezredes véleményéről és ígéretéről, ismét magasra csapott a lelkesedés. És pár nap múlva, amikor megtudták, hogy Pártos Imre, a komisszár — feltehetőleg a szemle következményeként — Debrecenbe indul a Honvédelmi Minisztériumba jelenteni, hogy a hadosztály felkészítése befejeződött, és indulásra készek, a hangulat tovább javult. . . Ha lehet mindezt még csak fokozta az, hogy a szovjet tisztek ismét derűs képpel jártak-keltek, és örömmel újságolták, hogy a Dunántúlon megindult a várva-várt támadás, és a kezdeményezés ismét a szovjet csapatok kezében van. Pártos egy szovjet katonai gépkocsin kelt útra Debrecenbe. Es még csak egy nap sem telt el, és a lelkesedést a döbbenet váltotta fel. . . Olyas valami történt, amire senki sem számított. A reggeli szokásos egészségügyi vizitnél orvosuk egy főhadnagynál és több legénységbelinél is tifusz-gyanús jeleket észlelt... A gyanút —• a többiek biztonsága érdekében — nem lehetett eltitkolni a Parancsnokság előtt. . . Jött Barbasina, az orosz orvosnő, és sajnos ő is megerősítette a rossz hírt Azonnal intézkedett is. A gyengélkedőben a tifusz-gyanúsokat elkülönítette, szögesdrótot hozatott, és a beteg legénységbeliek korábbi szállását körbekerítve, egészségügyi zárlat — karantén — alá helyeztette. Oda kellett átköltözniük — szőrtelenítés és szigorú fertőtlenítés után •— annak a tiszti szoba lakóinak is, ahol a főhadnagy lakott. Az emberek — tisztek, legénység egyaránt — elhűlve tárgyalták az esetet. Mi történhetett ? — tették fel egymásnak az ominózus kérdést ? — Hiszen mi mindannyian megkaptuk a tífusz elleni oltást ! . . . Töprengtek . . . Azután valaki, csak úgy halkan megjegyezte : •— Mi igen. De azok, akiket odaátról hoztunk pótlásként, vajon azok megkapták-e ? Hiszen ott már február vége óta könyörtelenül szedte áldozatait a tífusz . . . Hiszen éppen ezért volt a legszigorúbban, a hadosztályból való kizárás 12 177