Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Gáspár János: A temesvári önkéntesek

hiúsulasa után az élet a régi mederben folyt tovább. Az arra kijelölt századok i&mét jártak ki munkára, és mind jobb kapcsolatot építettek ki a munkahelyük környékének magyar és román lakosságával. Naponta hozták be a táborba a kint kapott csomagokat, ajándékokat. Egyre gyakoribbá váltak az ebédmeghívások. Mert már ilyenre is volt lehetőség, a Táborparancsnokság ugyanis - a tiszteknek, a komité tagjainak s esetenként a legénységbelieknek is - kimenőt engedélyezett. A legénység számára azonban továbbra is a munkás századokba való bekerülés volt a vonzóbb. És ennek bizony nyomós oka volt. Február közepétől ugyanis igencsak megnőtt a Temesvár - közelebbről a hadosztály -, valamint a szülőhaza, Magyarország közötti személy és postaforgalom. A legálisan, vagy a temesvári magyarok közvetítésével fél-legálisan küldött levelek ugyanis előbb-utóbb hazaértek ... És válaszként megérkeztek a szülők, a feleségek. Saját szemükkel akarták látni az igazat. Látni, hogy fiúk, vagy férjük valóban nem hadifogoly már, hanem katona, az önkéntes magyar hadosztály tagja. Eleinte csak szórványosan érkeztek Szegedről és környékéről, Békésből és a határhoz közeli „Viharsarok"-ból. Majd idővel egyre nőtt a számuk, és a távolság, ahonnan jöttek . . . Jöttek Szarvasról, Hajdúhadházáról, Poroszlóból, sőt a távoli Nógrád megyéből is, Somoskőújfaluból. Szinte hihetetlen, hogy mit vállaltak a gyenge nők a bizonyosságért. Jöttek a kemény télben alkalmi fuvarral, vagonok tetején, ha sikerült szovjet katonai teherautón meghúzódva, át a határon, Temesvárra ... Es ott mindenki talált szállást valakinél, aki el is igazította, hogy hol dolgoznak magyar katonák, akikkel üzenni lehet a táborba. S ha ez megtörtént, biztosra lehetett venni, hogy már jön az ő katonájuk is másnap reggel a szeretteivel való találkozásra . . . A látogatók nem üres kézzel jöttek, de két-három napi ottlét után nem is üres kézzel távoztak. Megnyugvásuk mellett, örömmel vitték magukkal fiúk, vagy férjük bajtársainak hazaírt leveleit, hogy otthonról aztán továbbítsák azt a címzetteknek. És az újabb levelek nyomán újabb látogatók érkeztek . Jött egy - Horthy börtöneit megjárt - idősebb kommunista . . . Nagykamarásról. Jelentkezett a Szovjet Táborparancsnokságon, s ott beszélt az odahívott fiával. . . Majd amikor látta, hogy fia jó helyen van, elbúcsúzott tőle és megnyugodva hazament. A lakosság többsége és a demokratikus tárdadaimi szervek örömmel látták Temesváron az önkéntes magyar hadosztályt, és segítettek, ahol tudtak. Nem csak azzal, hogy a hadosztálybeliekhez érkező látogatókat fogadták és ellátták, de segítették őket élelemmel, papírral, írószerrel és ami a legfontosabb volt, a szükséges gyógyszerekkel. A társadalmi szervek segítségének volt köszönhető, hogy február közepén megkezdődhetett a hadosztály teljes személyi állományának tifusz elleni oltása! Nagy szó volt ez akkor - 1945 telén -, tetra injekciót biztosítani 5000 fő részére ! Természetesen voltak Temesváron olyanok is, akiknek bizony nem tetszett a hadosztály katonáinak ez a nagy szabadsága, a látogatók sürgése. De még a Vestül című román lap is kénytelen volt egy - a hadosztály nótázásával tendenciózusan foglalkozó - cikkében elismerni a tényeket. Ezt írták : „A debreceni Magyar Kormánynak az Egyesült Nemzetekkel való kapcsolat-felvétele következtében ezek a Romániában levő magyar hadifoglyok ma szabadok, és Románia földjén képezik ki őket, hogy harcoljanak a hitlerizmus ellen. Tisztelet ezért nekik.'

1

'' 173