Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Gáspár János: A temesvári önkéntesek

Élet a táborban Az emlékezetes napok után, január 20-án megjelent a Tábori Híradó 2. száma, amely „20 napos a hadosztály már . . ." kezdetű szerkesztőségi cikkében számolt be az első három hét nehézségeiről s gondjairól, és egyben fel is vázolta feladataikat. Érdemes pár kiragadott gondolatot idézni belőle : „. . .Szokatlanabb, nehezebb körülmények között talán még soha nem szerveztek hadsereget. A nehézségek közismertek. Sok akadályt kellett leküzdeni, a jóakarat s lelkesedés azonban mindent elhárított. . . Ez a húsz nap alapozó munka volt, az úttörés minden nehézségével. Tragikus helyzetben született meg az új Magyarország. A szülés fájdalmai a mi fiatal hadosztályunkat sem kerülték el... A szabadságot nem adják ingyen, de különösen nem adják most, amikor a szabadságszerető népek kemény, véres harcban állnak a hitleri zsarnoksággal. Ebben az arcvonalban nekünk is ott van a helyünk, önként jelentkeztünk, önként vállaltuk az áldozatot hazánkért, szabadságunkért..." Jól tükrözte a legénység hangulatát Ivanits Miklós szakaszvezetőnek a Híradó e számában közzétett cikke is. Csupán pár mondat belőle : „. . .Nem tudok eléggé büszke lenni arra, hogy a szovjet hadsereg szövetségese lehetek. Alig várom, hogy gyakorlatilag is teljes erővel segítségükre legyek az új világ megteremtésében . . . Legyünk fegyelmezett katonák, hogy minél előbb szabad egységei lehessünk az új, demokratikus magyar hadseregnek! ..." „Egyhangúan telnek a napok" - olvashatjuk az ezekben a napokban papírra vetett sorokat, pedig mennyi munka, gyakorlatozás jellemezte ezt az „egyhangúságot". Délelőttönként század század után vonult ki munkára. Az erdőre fát kitermelni, a pékségekbe kétszersültet készíteni és csomagolni, a katonai raktárba, a teherpályaudvarra vagonok ki és berakásához, vagy - ha arra volt szükség -, úgy a Vörös Hadsereg részére dolgozó temesvári üzemekbe, pótolni a hiányzó munkás kezet. No és volt egy külön század, akik csak a tábor melletti nagy szabad területre jártak ki. Rohampályát építettek a hadosztály harci kiképzése céljára. De nem tétlenkedtek a bent maradók sem. Folyt az alaki kiképzés. Egy szovjet tiszt irányításával, magyar utászok hathatós közreműködésével épült a hadosztály külön fürdője, és készült a vízvezeték, hegy megoldódjon a hadosztály és egyben a nap mint nap növekvő létszámú fogolytábor sok gondot okozó vízellátása . . . Mert a lágerbe jöttek ezrével. Jöttek, és álltak a két táborrészt elválasztó drótkerítésnél. Lestek át. Volt, aki vágyódott át közéjük, de voltak olyanok is, akiktől az „oroszbérenc", és a „bolsevik hazaáruló" voltak a legenyhébb jelzők számukra. Élénk volt a hadosztálybeliek délutáni élete is. Előkerültek az amatőr művészek. A fafaragók kezében vésővé váltak a kikalapált szegek. Készültek a díszesen mintázott fakanalak, képkeretek, dobozok, sőt Német Kálmán egy orosz katona szobrát faragta. Működtek a rajzolók, készültek a portrék. No és nem lehet elfeledkezni Cserháti Gyuláról, a zenészről, meg a kántortanítókról, akik jó hangú katonákból öntevékenyen egy 80 tagú énekkart szerveztek. Gyula karpaszományos honvédként esett fogságba, és került Temesvárra. Zenész vére azonban ott sem nyugodott. Még karácsony előtt írta „Fogoly dal"-át, amit az egész láger énekelt esténkint. . . Most január 17-e ihlette meg őt. Egy szabadon felvonuló hadosztálynak indulója is kell, hegy legyen, - gondolta -, és még aznap megírta a „Hadosztály induló"-t. Másnap délelőtt már próbálta is énekkarával, és pár nap múlva zengett is az új induló: 171