Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve X. (1984)

Tanulmányok - Történelem - Kovács Anna: Tények és adatok egy XIX. századi történetíró művészeti kapcsolatairól (Művelődéstörténeti műhelytanulmány)

Nem tudtuk azonosítani Szent Pált ábrázoló képe szerzőjét sem, valószínű, hogy olasz mester lehetett. Az utolsó e képek sorában — a szerzők korát tekintve — a XIX. századi festőcsalád, a Strohmayerek valamelyik sarjának Szent Magdolna című képe. A szentképeket — Nagy Iván felsorolásában is — két mitologikus tárgyú kép követte, a XVII. és a XVIII. századból: az olasz Carpionitól: Ámor és Vénusz, és a francia rokokó jellegzetes alakjától, Bouchertől: Vénusz több alakkal. A tájképek sorában a legrégebbi a XVII. századi holland tájkép- és állatképfestő Potter: Tájkép tehenekkel ós juhokkal című műve. Velencei élményeire utal a következő lejegyzése: ,,Tájkép basilikával tán Belotto?", vagyis Canaletto, ki a XVIII. században a velencei városkép, a veduta festője volt. A harmadik — beazonosítatlan szerzőjű — tájképe: Tájkép romokkal, címéből ítélve a korabeli romantikus tájképfestészet darabja lehetett, mely nagy érdeklődéssel fordult a régi romok, várak felé. A további három képe ún. alakos képnek mondható, melyek a tájképekhez hasonlóan bonyolultabb befogadói magatartást tételeznek : — Kályhánál 3 alak — Nagy Iván állítása szerint a manierizmus korai képviselőjétől, a német Rottenhammer-tői, — Nő és férfi — a XVII. századi holland Van deer Meer-től, valószínű életkép. —• Lovasok patkoltatnak — a német Rugendastól, kinek kuruc tárgyú műveit, csataképeit, tábori jeleneteit kedvelhette.

39 Mindezeken kívül 4 képe — 4 olasz női viseletet ábrázolt. (Az is elképzelhető, hogy Velencéből hozta haza ezeket.) A képek szerzői hasonló összetételt mutatnak, mint amit a nevezetes festészeknél láttunk. Egyetlen, de igen lényeges eltéréssel, hogy alig van XIX. századi kortárs szerző. Ennek egyik oka lehetett, hogy a régiséget tartotta megőrzésre méltó értéknek, illetve, hogy a régi már önmagában is értéket jelenthetett. Régiségek iránti érdeklődését romantikus hajlandósága is táplálta. A másik ok, hogy a korabeli magyar művek közül, már csak az anyagi lehetőségeit is figyelembe véve, az olcsóbb, sokszorosított munkákhoz juthatott hozzá, s a képek mérete is szabályozta gyűjtését, márpedig a korban oly divatos történeti tárgyú képek gyakran nagyméretűek és drágák voltak. Számunkra itt sem e gyűjtemény művészeti értéke volt érdekes, hanem az a képi, tárgyi világ, mellyel magát körülvette. Bár tárgyi környezetének ez csak egy szelete, ós más helyen, más alkalommal kívánjuk polgári otthonát teljességében (lakása berendezését, használati, díszítő tárgyait) elemezni. Nagy Iván képzőművészeti érdeklődéséről összefoglalóan lényegesnek azt tartjuk, hogy a művészetek történetéből elsősorban a polgári míívészet két forrásvidékére, és ezek közül is — személyes élményei hatására, — főként a déli, itálitai reneszánsz alkotásaira figyelt. A kortárs magyar művészettel szemben gyakran mint megrendelő, vásárló, gyűjtő lépett fel (arcképek, sokszorosított művek). A kortárs nemzeti romantika képzőművészetét polgári jellegű igényei szolgálatába állította. * * * S éppen ez utóbbi megállapítás az, amit elvonatkoztatva csak a képzőművészet területéről, Nagy Iván művészetekkel való kapcsolatáról, ízléséről általános érvényűnek tartunk, s ligy gondoljuk, jelen viszgálatunknak is részeredményei mellett legfontosabb tanulsága lehet. 95