Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve X. (1984)

Tanulmányok - Történelem - Kovács Anna: Tények és adatok egy XIX. századi történetíró művészeti kapcsolatairól (Művelődéstörténeti műhelytanulmány)

Csermák Antal, a verbunkos zene nagy mestereinek műveit zongorára átírva, Bartay Ede: 30 Eredeti Magyar Zenedarab című gyűjteményéből (1853), melyhez forrásul nagyrészt a Veszprém vármegyei nóták füzetei szolgáltak. Kiemelkedők a gyűjteményes kiadványok közül Bartalus István és Káldy Gyula munkái. Bartalus István — ki a zenetörténeti kutatás egyik megalapozója, s a népdalkutatás terén korának legjelentősebb alakja — két művét őrizte: — Magyar Orpheus, vegyes tartalmú zenegyűjtemény a XVIII—

XIX. századból (Pest, 1896), — Magyar népdalok, hétkötetes népdalpublikáció (1873—1896 között). Káldy Gyulától — kinek munkássága, a régi magyar, elsősorban kuruckori emlékek gyűjtése, lehet, hogy tudományos szempontból kifogásolható, de mindenesetre nagy érdeklődést keltett a magyar zene múltja iránt —• négy műve volt: — A régi magyar zene kincseiből I—

II. füzet, — Kuruc dalok a XVII, XVIII. századból (1892), •—• Régi magyar harci dalok, verbunkosok (1894), — A szabadságharc dalai és indulói (1895). A magyar zene emlékei mellett nagy számmal, tömegesen szerepelnek e jegyzékben olyan munkák, melyek azt mutatják, hogy Nagy Iván igencsak kedvelhette a dalt: a népdalt s a magyar nótának (dalnak) nevezett műdalt egyaránt, melyek között nem is igen tett különbséget. Ilyen leírások olvashatók : — Magyar dalok 25 szerzőtől, 190 db egybekötve, — Magyar nóták többektől, 47 db egybekötve. De őrizte: — Bognár Ignác népdalgyűjteményeit (1856, 1858), — Nádor Gyula (Legújabb budapesti népdalok) és Palotási Gyula (A legszebb 101 magyar népdal) szerzeményeit, melyek már a századvég hangulatát tolmácsolták, — és a századvég legnépszerűbb dalszerzőjének, Dankó Pistának dalait. Hasonló népszerűségnek örvendett a dal mellett a polgárias társastánc, a palotás, körmagyar, s a késői verbunkosból alakult, nagyhatású csárdás. (Csárdások és körmagyar több szerzőtől, egybekötve 19 db.) A régiségeken, dalokon, népszerű tánczenén túl Nagy Iván magyar zenei gyűjteményének összetétele — zenei érdeklődésének további iránya — két (a kisebb szerzők közül kiemelkedő) művész nevével jellemezhető: Székely Imre és Erkel Ferenc. Székely Imre zeneszerző és zongoraművész már 1845-ben bemutatkozott a Nemzeti Színházban, s a XIX. század második felében állandóan hangversenyezett. Főként zongoradarabjai ismertek, szalondarabjai (Magyar Idillái, Magyar ábrándjai) kedveltek. Úgy tűnik Nagy Iván családjában a hangszeres zenéből leginkább a zongoramuzsikát szerették. Éppen a romantikus korszak teremtette meg a zongora speciális költészetét. A családnak szinte állandóan volt zongorája, Naplójából (II. köt. 157. p.) tudjuk, hogy 1860-ban „vettem nőmnek egy zongorát, annak helyébe, melyet mint ócskát 1859. májusában eladtunk."

32 A családi muzsikálás, a zongora az otthonban bizonyos réteg körében műveltségbeli követelmény volt. Erkel Ferencnek, a nagy romantikus operaszerzőnek és zongoraművésznek két operája szerepel a Czímtárban. A Hunyady László (1844), melyről bizton tudjuk, hogy színpadon is látta, és a Bánk bán (melyet 1861-ben mutattak be) — a magyar színpadi zene e két kiemelkedő alkotása.