Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve X. (1984)

Tanulmányok - Történelem - Praznovszky Mihály: Művészsors a XIX. század végi Nógrád megyében (Kubányi Lajos)

az is lehet, hogy a szekér mögé kötött lovak látványa töltötte el elégedettséggel, lévén, hogy áron alul jutott hozzájuk ugyancsak valami furfang útján. Kánaán felé (1897) című képe a cím alapján mindenre enged következtetni, csak arra nem, hogy két zsidó kupecet látunk egy rozoga kocsin, amelyet egy feltűnően jó és szép ló húz. A Pester Journalt olvassák, s az idősebb elégedetten magyaráz a fiatalnak. Alighanem az eredményes vásárt taglalják, aminek következtében megindulnak a vagyonosodás útján. (Hasonló jellegű képei: Bussai lókupec (1897), Lókupecek itatnak (1908), Lókupec (1911) stb.) Kubányi e témájú képein a ló az egyik, legfontosabb, ha ugyan nem a főszereplő. Néha olyan érzése van a kép nézőjének, hogy a témát, a jelenetet Kubányi csak azért találta ki, hogy kedvenc állatát felvihesse a vászonra. Minden jelentős festményén ott a ló, akár mint a társasélet egyik kelléke (hiszen vadászathoz, kocsizáshoz, távlovagláshoz ló kellett), akár úgy mint a paraszti népélet egyik eleme (a tót legények kocsiját lovak húzzák, a bevonulók szekere előtt ló van befogva stb.). Ezek a lovak természetesen nem egyformák. A kis termetű, apró hegyi lovaktól a kiszolgált, a lóbetegségeinek arzenálját felvonultató kupeclovakon át a fényes szőrű úri paripákig mindegyik típusból találunk. Kétségtelen tény : Kubányi Lajos festészetének egyik értókalkotó eleme és része, hogy kevesen tudtak ilyet és ilyen szinten lovat festeni. Bizonyára a müncheni iskola hatása ez is, hiszen — mint említettük — egyik tanára Wagner Sándor mesterien értett a ló festéséhez. Lyka Károly szerint Wagner lovai nem valamiféle mitológiai lóalakok, hanem „igazi hortobágyi bennszülöttek, fajtaazonosságukért kezeskedne bármely tapasztalt lócsiszár". Kubányi képein sincs másképp. Lókupecek itatnak (1908) című festménye valóságos hippológiai tanulmány. Valamire való állatorvos azonnal meg tudja állapítani, miért tartja olyan furcsán a szürke ló a lábát felkapva a földről, kehes-e a pej ló vagy sem stb. Amellett a kép kompozíciója is tiszta, egységes, de kétségtelen, hogy szemünk nem a cselekményt keresi, hanem a lovakban gyönyörködik. Nógrád vára (1896) című képe — amellett, hogy pontos és festőileg szépen megoldott alkotás — mégis a vár tövében húzódó falu poros főutcáján baktató lovasszekér miatt kedves olyannyira. A két lehajtott fejű parasztló engedelmesen vonszolja a szekeret s megjelenítésükből ezúttal szomoniság, beletörődés, a megváltoztathatatlan sors olvasható ki. A hintót előző szekér (1896) Kubányinak közvetlen lovas élményeiből származhat, amire már utaltunk. A széles országúton az úri hintó mellett diadalmasan elhúzó parasztszekér kitűnő tanulmány arra, hogy Kubányi bebizonyítsa, az életkép és megfestés összhangban áll nála, a csattanós történet megjelenítéséhez kvalitásos művészi eszközökkel rendelkezik. Ugyanakkor felidéződnek Mikszáth sorai is, Szegény Gélyi János lovai című novellájából, amelynek paraszthőse bizonyára nagyobb imádattal végzi ennek a szép állatnak a nevelését, mint az országúton lehagyott hintó tulaj donosa, akinek lehet, hogy a ló csak az úri passzió eszköze s nem az életét meghatározó, megélhetését segítő hűséges állat. Lovat festeni nem könnyű dolog — mondják a művészek. A művészettörténet nagyjainál megkísértő vissza-visszatérő téma ez, s ki-ki kedve s tudása szerint birkózott meg vele. De csak az igazi talentum alkotásain „él" ez a nemes állat, a tehetségtelen ember azonnal elbukik a ló-megfestésének szakmai akadályain. Lövik Károly szerint is igen kevesen tudnak Magyarországon lovat festeni. Ismerni kell a ló lelki tulajdonságait — hűséges, szolgálatkész, ravasz, jó megfigyelő — s mindezt vissza kell adni pl. csak egyetlen egy érzékszervnek, a szemnek az ábrázolásában is. Ezt a csodálatos állati érzékszervet igazán megfesteni csak nagyon kevesen 117