Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)

Közlemények - Vonsik Ilona: Egy munkásdinasztia élete a XIX–XX. században

szakma, de nehéz és a pénz is bizonytalan. Az apa így oktatta: másfél órás egy szalag, amíg kiér az első üveg. Az átnézés a végső stádium, s ha hibát találnak, kiszórják, hogy selejt. Csak a szalag végén derül ki, hogy milyen üveget készített, hiszen meleg állapotban nem veszik észre a hibát, csak akkor, ha kihűlt a termék. Ezért kifogástalan, jó terméket továbbíthat csak a hűtőkemencéhez. Az apa intelmeit figyelembe véve, Gyula bízott saját magában és a képességeiben is. A gyárban dolgozni biztonságérzetet adott neki. A megélhetés szempontjából is jó szakmának tekintette, hiszen üvegárú mindig kell. Ezért igyekezett pontosan, jól dolgozni, s a rábízott munkát kifogástalanul ellátni. Gyula 1955-ben már előlépett bankafúvónak, s rá egy évre már segéd lett. Godó Sándor mester minősítette segéddé. E minősítés a tapasztalat alapján történt. A mestere látta gyakorta, hogy reggeli időben is szorgalmasan gyakorol, hogy ügyes, jó keze van, szépen rak rá a bankára, jól fúj be, s a látottak alapján jó üveges lesz belőle. A mester nem csalódott benne. Tíz évig volt a mesternél befúvó, közben letöltötte a tényleges katonai szolgálatot. A tíz évi segédeskedés után Gritz Viktor üzemvezető szárhúzónak küldte, mely tulajdonképpen már mestermunka. Ennek előzménye volt, hogy a mestere nem engedte szárat húzni, csak a reggeli időben, amikor gyakorolhatott. Gyula nem is akart szárhúzó lenni, hiszen mint fúvósegéd is jól keresett. Az üzemvezető viszont ragaszkodott elképzeléséhez, hogy mestermunkát is tud végezni. Gyula tiltakozására közölte, ha nem ül le a panglira (lócára) mesternek, akkor menjen haza. Az előmenetelét így kényszerítették ki. Gyula bizonytalannak látta a három hónapos tanulóidőt, melyet ígértek neki, hiszen az a brigád, melynek mestere lett, mind tanuló volt, a segédek és a bankárok is. A három hónapi tanulási átlaggal végül is kiegyezett. S hogy az üzemvezetőnek lett igaza, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy 10 évig szárat húzott. Amikor megalakult az l-es kádkemence, akkor a fiatalokat átcsoportosították, és Gyulát mesterként foglalkoztatták. 1976-ig szárat húzott. Akkor gondolt egyet, s Vásárosnaménybe akart menni, ahol egy felfutó üveggyárban akart elhelyezkedni. Innen továbbment Párádra, ahol két hónapot töltött el. Tapasztalása szerint magasabb műszaki, technikai színvonalon dolgoztak ott, de fel tudta venni a munka ütemét, ritmusát. Ólomkristállyal dolgozott, szárat húzott. A probléma csak az volt, hogy nem tudtak neki állandó munkahelyet biztosítani, mindig helyettesített. Oda tették, ahol éppen munkaerőhiány volt. Hol segéd volt, hol behordó, hol mester. Mivel nem volt állandó munkahelye, nem tudta, hogy mire megy be a gyárba, mit fog csinálni. Több esetben potyán is dolgozott, mert a rossz alapanyag csak sintroválásra (selejtgyártásra) volt alkalmas. Munkásszálló és üzemi étkeztetés volt, de a magány és a bizonytalan munka visszahozta eredeti munkahelyére. Itthon volt munkatársai mondogatták, hogy hamar megunta, biztosan nem állta meg a helyét stb. Az üveggyárban nem alkalmazták kehely készítéshez, mérőhenger talpkészítéséhez helyezték. Ezt a műveletet soha nem csinálta és tartott tőle. De a művezető biztatására megpróbálta és sikerült. Amikor beállt a mérőhengertalp készítésére, akkor három hónapra — a tanulási időre — átlagkeresetet ígértek neki arra az esetre, ha nem hozza a normát, a 100 százalékot. Az első hónapban már teljesítette a tervet. Azóta e precíz munkát végzi örömmel és megelégedéssel. Tulajdonképpen mindketten, Sándor és Gyula is végigjárták a szakmai ranglétrát: behordó, bankaforgató, bankáros, segéd, mester. (Sándor mint mester a kehely talpát készíti.) Az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején még volt egy néhány öreg üvegfúvómester, aki a szakmai tudást, a szakmai fogásokat nem árulta el, titoktartó volt. 153