Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Vörös Károly: A magyar nemesi felkelés a napóleoni háborúk korában

pedig fegyverzetet, felszerelési. Mert ha a felkelő csapatok altiszti- és tisztikarát kiszolgált sorkatonákból, nyugalmazott katonatisztekből, vagy ha nem is katonaviselt, de tekintélyes nemes urakból ki lehetett állítani is, — vezérkariés törzstiszteket már csak a sorezredek adhattak. És ha a felkelők egyenruháit, lószerszámait a helyi iparosok rnég elő tudták is állítani, és lovakat is lehetett helyben vásárolni, — fegyvereket csak az addigra már amúgy is teljesen kiürített katonai fegyvertárak adhattak volna ki.

fi így azután nem lehet meglepő, hogy a felkelésnek — még ekkor is, ha személyi állományát nagyjából még időben össze lehetett is gyűjteni — kiképzése, felszerelése és főleg fegyverzete mindvégig elégtelen, és így morálja iá bizonytalan volt. Ha ugyanis a katonai hatóságok indokolatlannak találták, hogy a csak felületesen kiképzett és így kevéssé fegyelmezett; haditapasztalat nélküli felkelőknek a sorezredek rovására adjanak új, kifogástalan fegyvereket, — úgy a felkelőket sem ok nélkül demoralizállak az elavult, igen sokszor teljesen használhatatlan fegyvereik. A circulus vitiosusból pedig nem learra, hogy a tőle elvárt katonai teljesítményt teljes értékben nyújtsa, hetett kilépni: következményképpen az inszurrekció eleve alkalmatlanná vált Ez s körülmény azonban további konfliktusoknak lett forrásává. Az inszurrekció ugyanis objektíve magyar rendi-nemesi és mint ilyen a birodalmi hadszervezéstől formailag független, önálló hadsereg volt, élén az ország legmagasabb rendi méltóságával, a nádorral. Függetlensége újabb jele és eszköze volt annak a különleges állásnak, melyet az abszolutisztikusán központosítva kormányzott birodalmon belül Magyarország számára a rendi alkotmányosság jelentett. így míg az udvar a nemességnek az inszurrekció felállításánál tanúsított kétségtelen készségében gyanakodva s aggódva a rendialkotmányos tendenciáknak és Magyarország a birodalmon belüli szerepének erősítésére irányuló törekvéseket látott — addig más oldalról a nemesség az inszurrekció hiányos felszerelésében hasonló gyanakvásnak az udvarnak a nemesség katonai-morális lejáratására, vagy éppen elvéreztetésére irányuló szándékait vélte felfedezni. És mivel mindkét félnek kétségtelenül volt bizonyos igazsága, az inszurrekció az udvar és a nemesség lappangó konfliktusának egyik fő tényezőjévé lett. Aminek ezután nem kis szerepe lett az inszurrekció modernizálására irányuló, mindkét részről igényelt kezdeményezéseket mindkét részről fogadó gyanakvásban és a reformjavaslatok bukásában. (Erről még később szólunk.)

7 A.z inszurrekció azonban tovább élezte nemesek és parasztok, illetve az inszurrekciót szervező megyei vezető réteg és vele szemben a paraszti sorsú kisínemesség és parasztság konfliktusát is. A megyei jómódú nemesi vezető réteg, mely az udvar előtt saját politikai törekvéseinek nyomatékául — de még inkább a francia mintájú átalakításról nemesi előjogait féltve — minden erővel siettette a felkelő csapatok kiállítását, nem minden esetben talált ugyanis partnerre a tömegeivel az inszurrekció állományát szolgáltatni hivatott szegény nemesi rétegben. A szinte paraszti sorban élő kisnemes — mint már utaltunk rá — nem hagyta el hosszabb időre kicsiny gazdaságát. Így azután a megyék túlnyomó része megelégedett azzal, hogy a személyes felkelésnek legalább lovasságát igyekezett nemesekből összeállítani (többségében így is a szegény és megyei pénztár, ill. a concurrentionális cassa költségén felszerelt nemesekből) — a gyalogságot és a portális inszurrekciót pedig parasztokból ; 97