Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Wellmann Imre: A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

ték tehát, hogy ott bármily szükségre is se úr, se paraszt ne vághasson nyers fát, s ne hordasson szárazat se; másik darabján ugyancsak jó tilalmat kellett tartani, úgyhogy onnan száraz fát vihettek ugyan, de paraszt épületre való nyers fát csak földesúri engedély alapján kaphatott, ügyelve arra, hogy fiatal tölgyet karónak ne vágjon; egy harmadik részben kertelésre való vesszők vágását tiltották, hogy ott a mogyorósban abroncsnak való vessző nevelődjék; csak a negyedik darab maradt szabad faizásra. Megállapodtak a legeltetés rendjében is, hogy a jószág ne összevissza kóboroljon a határban. Külön gondot okozott a fő pénzbeli jövedelmet hajtó jogok gyakorlása s a velük járó kölcsönös elszámolás. A makkoltatást vagy egyik úr váltotta magához a többiektől, vagy pedig egyeseknek, esetleg egész községnek „adták el" a makkot a sertések darabszáma szerint szabott bérért, részletes jegyzéket kívánva róluk s megszabva az oda- és visszahajtásnak meg a díj lerovásának idejét, s aztán az összeget az egyes birtokosokat megillető jobbágy telkek száma arányában felosztották. Hasonló módon történt annak kijelölése, hogy a közös kocsmán melyik időszakban kinek a borát árulják, illetőleg a befolyó összegen ugyancsak a portio possessionaria-k szerint történő osztozkodás. Ugyanígy kellett a kocsma, a mészárszék, a malom épületére tett kiadásokat megosztani, továbbá azokat a költségeket, melyek a községhatár mérnöki fölmérésvel jártak, midőn, a birtokosok végül megegyezésre tudtak jutni az eddig közösen bírt, erdő, mező egymás közti tényleges fölosztásában.

9 Ám sok esetben osztályos atyafiak között sem ment végbe háborúság nélkül a közös gazdálkodás, kivált ha egyikük piaci lehetőségtől sarkallva erőszakos terjeszkedésbe fogott a többiek rovására. Tajnay Péter tavasszal még vesszőt sem engedett vágni a közös erdőben Tajnay Pál embereinek, asszonyaikat eltiltotta a patak vizétől, fonalaikat, ruháikat a vízbe hányva, ennek egyik jobbágyától malacot ragadott el, Tajnay Pál részére fölszántott földdarabot magának foglalt s a saját javára vettetett be. De főképp azért szökdöstek el Tajnay Pál jobbágyai, mert a legelő s a vizek használatától eltiltotta őket, márpedig, amint vallották, „szegény ember a nélkül el nem lehet". Az esztergomi káptalan emberei is elpanaszolták, hogy épületre való fát nem enged nekik, úgyhogy házaik pusztulásra jutottak, s „honnét hordanánk fát, hiszen azért szolgálnánk az urunkat, hogy szabad legyen az erdőre, vízre, pascuatióra járnunk, de mindentől eltiltottak; csak el kell mennünk, az ki nagyobb, mezítelen karddal kergetvén".

10 Még súlyosabb helyzet kerekedett, ha nem rokon, ráadásul a többiek érdekeit teljesen sutba dobó úr igyekezett érvényt szerezni érdekeinek. Nem volt hiány köznemesekben, kik azért törekedtek egy-egy faluban akár csak egy jobbágyteleknyi rész szerzésére, hogy ilyen módon visszaélhessenek az egész határra megnyílt közösségi jogaikkal. Az addig követett szokásra ügyet sem vetve, a közbirtokosság legelőjét elárasztották népes nyájaikkal, s miután ezek letarolták azt, tovább hajttatták őket, oda, hol hasonló joggal bírtak, s azt élték ki a többi részbirtokos és jobbágyaik tetemes kárával. Ügyeskedő compossessorok más módot is találtak rá, hogy a közösből birtokarányuk szerint megilletőnél többet erőszakoljanak ki maguknak. A nagy paraszti vándormozgalom idején, a század negyvenes éveiig a szokással ellentétben azon felül is fogadtak be új lakosokat, ahány telekre birtokjoguk szólt. Heves megyében „ha a földesúrnak puszta és szállítatlan öreg fundusai nem voltak", mutatott a jövevénynek a falu közös pástján való vagy puszta helyet, s ez „akár ... egy vagy más helységben megszállani kívánt, akár pástos, akár telekben levő puszta ház68