Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Közlemények - Horváth István: A vármegyei közigazgatás működése az 1830-as években Nógrád megye alispánjának megítélése alapján

Mi tehát a teendő a továbbiakban? Az eddig elmondottak alapján a következő magatartást állította a vármegyei rendek elé: ki kell lépni az eddigi fejlődés — a gyermekkor — keretei közül; alaposan ismerjük meg önmagunkat és önhelyzetünket ; cselekedjünk a nemzeti tradíció, a kor által megkívánt fejlődés és a jelenlegi helyzetünkből fakadó hármas alapelv követelménye szerint. Az önmegismeréshez nyújtott segítséget a közgyűlési előterjesztés is, hiszen bevallott célja volt: „Egy hű ábrázatot tartozok előadni a tekintetes Rendeknek megyénk állapotáról."

40 Ezt a követelményt még megtoldotta az elmúlt tíz év legfontosabb tanulságainak áttekintésével, és ezzel mind az önismeret, mind a történelmi tradíciók kezeléséből is példát mutatott. Az elmúlt évtized eseményeire mindannyian büszkék lehetünk — vallotta az alispán. Hiszen a „ ... lefolyt évtized megyénk történetihez sok szép emléket fűzött, büszke önérzettel hivatkozhatunk hazafiúság s emberiség olly számos maradós tanulságaira, minőkkel kevés testvér hatóság dicsekedhetik." De ez a büszkeség csak alapot adhatott a további munkához, mert az eredmények fényében még inkább látszódtak a hiányosságok. Ezek között a legfontosabbnak tartotta, hogy a Rendek nem ismerték a saját helyzetüket. „Mi sok külország helyzetét legrészletesebb kiterjedésében ismerjük, hazánkéit nem, de alig csak azokat is, mellyek legközelebb minket érdekelnek." A tisztviselők — sorolta tovább — nem készültek fel vállalt feladataik teljesítésére. „A tisztviselőnek hivatala helyzeteiről való ismerete jóformán csak a hivatalba lépés idejétől vehető igazán számításba." De nem hagyhatta ki a rendek politikai munkájának megítélését sem. így most már harmadjára mondta ki: a nemesség túlnyomó hányada alacsony szintű közéletet élt. „A törvényhatósági életnek eleme a nyilvánosság. Ezen nyilvánosságnak a közdolgok és köztörténetének közönséges ismeretében kellene állni. És ezt egy szűk körre látjuk szorítva, azokéra, kik közgyűléseinkre járni szoktak. És ezeknek az ismeretei olly kevés időre vannak szorítva, mellyeket közgyűléseink néhány napján töltenek." Közöttük is több olyan található, akit csak néhány, a legközelebbi időből származó végzés érdekelt, a többivel nem törődött. Ebben a helyzetben, az így rendszerezett értékelést elolvasva a változtatás igénye kétségkívül szükséges. Az a kérdés, miben látta a változás irányát és mértékét az előterjesztő alispán? Legáltalánosabban azt mondhatjuk: a fejlődést két fő irányban jelölte meg. Egyrészt az „ősi" nemesi — tehát a Werbőczy által fogalmazott Hármaskönyvben leírt — alkotmány pontjainak teljesítésére szólított fel. Ezen nem szabad megütköznünk, hiszen más példákat — országosokat is — tudunk arra nézve hozni, hogy a rendek megnyerése érdekében az általáluk elfogadott alkotmányra hivatkozással vittek az elfogadásig reformjavaslatokat. Ez esetben is ezzel találkoztunk. Az viszont kétségtelen, hogy ott alkalmazták, ahol a politikai erőviszonyok még nem tisztultak le. A korábban elmondottakra való tekintettel az alispánnak minden oka megvolt, hogy ezt a „politikai fogást" alkalmazza. Különösképpen igaznak érezzük álláspontunkat, ha azt is megtudjuk, mi célból járt így el? „Alkotmányunk olly szép olly fölséges hatalmat adott kezeinkbe, önmagunkat kormányozni, őrködni a gyámságunk alá adott számosabb néposztály élete, vagyona fölött, védni személyét s jogait sértegetések, óvni javait helytelen adóztatások ellen, szigorú gazdálkodást vinni a közszükségre adóztatott javakkal." Tehát, az adózó nép jogainak elismerésében, a nemesi közigazgatás felelősségteljes működésében látta a megoldás egyik részét. 199