Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Fülöp Géza: A köznemesség műveltségének olvasmányháttere a felvilágosodás idején és a reformkorban

gett a tükör háta mögé szúrva, vagy a mestergerendán... " — írja 1855-ben.

ü Telegdi Kovács László művelt debreceni ügyvéd és hírlapíró 1848-ban, szinte a forradalom előestéjén — a nemesi réteg kulturális és politikai érdektelenségére és szűklátókörűségére célozva — a fentieket alig tudja kiegészíteni. „Még most legtöbb gondja van nyúlászatra és kártyára, s legfeljebb egy politikai lapba tekintenek félvállról bele, hogy lássák, miképp írták le megyéjük közgyűlését" — fogalmazza meg elmarasztaló ítéletét a Pesti Divatlapban.

7 Ez a nemesi réteg, amelyhez az ország lakosságának 4—5 százalékát alkotó köznemességnek a nagyobb része tartozott, valóban méltán volt céltáblája a művelt írók és politikusok gúnyolódásának a felvilágosodás és a reformkor teljes időszakában, s nem számíthatott rá, az ország polgári átalakulásáért és függetlenségéért harcoló, a „haza és haladás" érdekeit képviselő reformtábor. Hasznos és tudományos, s színvonalas szépirodalmi műveket kevesen olvastak közülük, többségük életformája és olvasmányaik alig különböztek a velük azonos környezetben élő falusi néptömegekétől. A falusi köznép mellett e köznemesi réteg volta XVIII—

XIX. század fordulója táján évente 150 (ezer példányban Magyarországban és Erdélyben megjelenő különböző kalendáriumok fő fogyasztója. Akik egyáltalán olvastak a kalendáriumokon és a ponyvatermékeken kívül más könyveket is, azok elsősorban jogi művek, és vallási jellegű munkák iránt érdeklődtek. (A biblia pl. a protestáns nemesség egyik fő olvasmánya a XVIII. században a Károli-bibliának 26 kiadása jelent meg összesen 130 000 példányban.) A szépirodalom körébe sorolható művek közül e nemesi közönség igényeit és ízlését — a már többször említett ponyvára került széphistóriák és históriás énekek mellett — az olyan alkalmi költők, „fűzfapoéták", versélményei elégítették ki, amilyenek pl. Csokonai a „Tempefői"-ben Csikorgó alakjában ábrázolt éles szatírával. Kedvelték még azokat a tréfás, pikáns, de gyakran nyers, sőt durva hangú verseket és anekdotákat, furcsaságokat is, amelyek pl. Farkas András, Kolumbán György, Vida György, Veres Gerzson, Lázár János és más társaik tolla alól kerültek ki, továbbá a XVIII. század végétől egyre nagyobb számban megjelenő, szórakoztató, de művészileg alacsony értékű regényes olvasmányokat, az ún. románokat, (pl. Mészáros Ignác „Kartigám"-ját, Kónyi János munkáit stb.) A középnemesség nagyobb részének műveltségére, szellemi érdeklődésére, olvasmányigényére a fentiekben summázott sajátosságok voltak jellemzőek egészen az 1848—49-es évekig, a forradalom és a szabadságharc időszakáig. Mégsem mondhatjuk, hogy hiábavaló és teljesen eredménytelen lett volna. Bessenyeinek és felvilágosult társainak az a törekvése, amely arra irányult, hogy a létrehozandó új magyar irodalomnak és tudományosságnak közönséget szervezzenek, mégpedig olyan módon, hogy —, míg a főrangúaktól főként az irodalmi és tudományos élet anyagi támogatását várták, addig — elsősorban a teljes „közrendet" neveljék olvasóvá: azaz az egész nemességet, a hivatalnokréteget és értelmiséget, a katolikus és a protestáns papságot, valamint az iskolai diákságot. Az ő célkitűzésük megvalósítását folytatták és fejlesztették tovább a reformkor azon írói és művelődéspolitikusai, akik — élükön Széchenyi Istvánnal — a nemzet igazi erejét a „kiművelt emberfők" minél nagyobb számában látták, s ennek érdekében tudatosan tevékenykedtek. Nem kívánunk most szólni a nemesi származású értelmiség és a hivatalnoknemesség műveltségéről és olvasmányairól. E nemesi rétegek már városi környezetben, birtokuktól teljesen, vagy részben elszakadva éltek, megélhetésüket egészben, vagy jórészt értelmiségi, illetve hivatalnoki munkájuk ré105