Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (1978)

Tanulmányok - Molnár Pál: Adatok a bányamunkásság létszámának, összetételének változásairól, helyzetéről, harcairól és életmódjáról 1900 és 1919 között

kor is mesterségesen leszorított szinten. A bányamunkások keresete a többi munkáskategóriához viszonyítottan is alacsony volt. Az ipari szakmunkások átlagos heti keresete a XX. század első évtizedében 20—40 korona között mozgott, a vájároké még 1913-ban is csupán 18—24 koronái között.

14 A tőkés kizsákmányolás helyi módszeréhez tartozott az 1891-ben törvénybe iktatott vasárnapi munkaszüneti nap figyelmen kívül hagyása, ill. a vasárnapnak, mint pihenést szolgáló napnak, állandó munkanappá nyilvánítása, és az azért járó díjak ki nem fizetése. A munkásság becsapását jelentette folyamatos foglalkoztatásuk hiánya. Az 1910-es kimutatás szerint a megye 53 legnagyobb bányaüzeméből 100 napnál többet üzemelt 2 üzem, 150 napnál többet 8, 200 napnál többet 4, 250 napnál többet 7, és csak 32 üzemnél foglalkoztatták 300 napon túl a bányászokat.

1

' A munkásokat igen érzékenyen érintették a bányatőkéseknek azon burkolt, kevésbé kirívó, de annál inkább ,,zsebbe vágó" machinációi, amelyek során a munkások munkabérének számottevő hányada a társulat kereskedelmi vállalkozásai révén, szinte a kifizetés napján, visszavándorolt a vállalat kasszájába. A XIX. században létrejött magazinok kezdetben még a munkásság élelemmel, ruházattal való ellátását szolgálták, később egyre inkább a vállalati haszonszerzés eszközeivé váltak. A munkásságot különösen az ún. „jancsibankók" sújtották érzékenyen. A társulat kocsmáiban bonokkal fizettek a munkások. A hitelre, s főleg le nem dolgozott munkaidőre elköltött bonok igen érzékenyen érintették, különösen azokat a családokat, amelyeknek a „feje" a megélhetést biztosító élelmiszerek helyett italozásra fordította bonjait.

16 A társulati visszaélések természetesen nem merültek ki a „jancsibankó" okozta megrövidítésekkel. A magazinokban, kantinokban, az élelmiszerek és italok árát 40—60%-kal drágábban adták, mint a község kiskereskedői. Súlyosan visszaéltek a bányászok helyzetével a munkahelyeken is. Különböző címeken büntették meg a bányászokat. Előfordult, hogy olyanok is kaptak nemegyszer 2—3 korona pénzbüntetést, akikre a főaknász megharagudott. A szénfal mellett dolgozókat súlyosan érintette az az áldatlan állapot is, hogy a szállításhoz szükséges síneket, talpfákat nekik kellett több száz méterről a helyszínre cipelniök. Nem oldották meg a munkahelyek ivóvízellátását sem. Étkezniök csak munka közben lehetett. A szellőztetéssel sem törődtek.

17 A szénmedence munkásainak fájó pontja volt a munkanélküliségtől való félelem. Szinte minden munkás előtt ott lebegett a mindennapi betevő falatot jelentő munka elvesztésének réme. Salgótarján utcáit — ahogy ezt a Salgótarjáni Lapok tudósítója írta — ellépték a munka nélkül lézengő emberek, akiknek külseje piszkos, visszataszító. „Az éhségtől eltorzított arcok már nem is lélekkel bíró teremtményeket árulnak el."

18 A bányászokat érintő súlyos kérdés volt a nyugdíjügy is. A munkások egyre-másra tapasztalhatták, hogy jogaikat kijátsszák, mert rövid idővel a nyugdíjjogosultság előtt valamilyen ürüggyel elutasítják a munkásokat.

19 A felsorolásból is kitűnik, hogy a szénmedence munkásainak helyzete egyáltalán nem volt irigylésreméltó. A századforduló előtti viszonyokhoz képest helyzetük alapvetően nem rosszabbodott. Mégis a XX. sz. első éveiben, a szénbányászkodás több mint fél évszázada alatt nem tapasztalt mértékű, szervezettségű osztályharcos fellépésekre került sor. Nyilvánvaló, 35