Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (1978)

Arcképcsarnok - Leblancné Kelemen Mária: Komjáthy Anzelm élete és munkássága (1818–1900)

tevékenységét (1838.) Végigélte a forradalom-szabadságharc, az önkényuralom Bach-rendszer időszakát, s a kiegyezés utáni megyerendszerben is közéleti poszton tevékenykedik. Sőt ennek a megyerendszernek a szervezeti felépítését mutatja be anélkül, hogy egyáltalán „indulása" időpontjára, nemzedéke közéleti tevékenységének színterére utalna. Holott éppen a reformországgyűlések idején „vált nyilvánvalóvá, hogy a megyeszervezet decentralizált jellegénél fogva még a legfontosabb kérdések megoldására, vagy a sérelmek orvoslására sem képes". Ha irodalmi példával akarnánk a két korszak megyerendszerét illusztrálni, Eötvös „A falu jegyzőjé"-re és Mikszáth műveire kellene hivatkoznunk. A történelem színterén maradva a reformkori megyének tömör jellemzése mindaz, ami ellen a centralisták (Eötvös, Szontágh, Madách Imre, Szalay László, Trefort Ágoston, Kemény Zsigmond stb.) harcoltak: a decentralizáltság; a nemesi előjogok, a nemesi alkotmányba nemesi adómentesség, a feudális igazságszolgáltatás, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Céljuk a közigazgatás centralizálása, népképviselet megvalósítása, a feudális előjogok megszüntetése. Legyen a polgárság a társadalom vezető osztálya, holott, és ezt a centralisták nem vették figyelembe, nincs polgárság a reformkori Magyarországon; a kis- és középnemesség játszik fontos szerepet a reformkori vármegyében. S a megye nemcsak a haladás akadálya, hanem a nemzeti önállóság bázisa is a Habsburgokkal szemben. Madách és Szontágh látták ugyan a hibákat, de felhasználták a megye politikai lehetőségeit is. Ismerjük Komjáthy Anzelm életpályáját, közéleti tevékenységét, s joggal csodálhatjuk meg, hogy anélkül, hogy családjában függetlenségi, szabadkőműves hagyományok lettek volna, őmaga anélkül, hogy a reformkor, forradalom-szabadságharc eszmei áramlatával, célkitűzéseivel határozottabban azonosult volna, szolgált a közélet posztján 1848 előtt, Majthényi László alatt, Repetzky Ferenc kormánybiztosi tevékenysége idején, 1861-ben, de a dualizmus korában is. Nem véletlen tehát, hogy az 1870-es Nógrád megye szervezeti felépítésének bemutatásában saját tapasztalatait is felhasználta. A kiegyezés után fokozatosan jött létre a polgári megyerendszer. Látszólag az intézmény nem sokat változott, megőrizte feudális nehézkességét. A centralizáció nem számolta fel a feudális maradványokat. A megye lemondott ellenzéki szerepéről. A nógrádi „ellenzék" valódi ellenzéknek nem is volt nevezhető. Bizonyítják ezt azok a megyegyűlési tárgyalások, amelyeken a kiegyezés napirendre került. Legfontosabb ezek sorából a „szatmári levél" tárgyalása volt. Szatmár megye ugyanis ragaszkodott a teljes állami önállósághoz, és ezen véleményét kinyilvánító levelét eljuttatta a többi megye bizottságaihoz. E levél alapján Repetzky Ferenc azt indítványozta a megyegyűlésen, hogy Nógrád megye is mondja ki, hogy „aggodalma van afelett, hogy az országnak állami őméltósága és épsége az 1867-i közös ügyi törvény által veszélyeztetik". A megyei „ellenzék" egyik vezetője, Szontágh Pál az egész megye nevében utasította el ezt az indítványt azzal, hogy nem tartja a megyét illetékesnek arra, hogy „közpolitikai kérdésekben határozatokat hozzon". Szontágh Pál ezt arról a megyéről, megyei szervezetről mondta, amely 1848/49-ben a nemzeti függetlenségi harc bázisa, az abszolutizmus korában az ellenállás bástyája volt. 254