Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Néprajzi tanulmányok - Kapros Márta: Hiedelmek és szokások a graviditás kezdetétől az anya avatásának szertartásáig az Ipoly menti falvakban

vótunk, oszt jó'van. Minden ment úgy, mint máskor" (nagygazda fele>sége, sz. 1899.; Örhalom). A közösség el is várta az asszonytól, hogy ne tulajdonítson jelentőséget állapotának. Ha rosszul érezte magát, hányt, szédült, igyekezett eltitkolni, nehogy „máznának"

75 tartsák. Nem illett hangsúlyozni terhességét, amit ha el is fogadtak, szégyelnivfalónak tartották. Ha szükségesnek látszott,, figyelmeztették is erre a menyecskét: „Rámszólt anyósom: »Ne pucsátsd mán ki, hogy terhes vagy!. Inkább szógyelnéd !«" (nagygazda felesége, sz. 1916.; Örhalom). így azután inkább csendesek, visszahúzódóak lettek az asszonyok, a közös szórakozástól, mulatságból, ünnepi szokásoktól távol maradtak. 3.3. Az állapotos asszony életmódja 3.3.1. A gazdasági tényezők, társadalmi elvárások határozták meg a a terhes asszony életének mindennapjait. Maguk is egyetértettek a közösség felfogásával: ,,A munkának menni kellett!". Ebből adódóan semmi könnyítés nem járt az állapotosnak. Utolsó napokban is végezte a legnehezebb munkákat: kapált, markot szedett, babot csépelt, meszelt, vagy mosott a félig befagyott patakban. Minden községben tudnak olyan esetről, hogy valamelyik asszonyt a földön, munka közben, vagy határba menet ért a szülés, s kötényében hozta haza az újszülöttet. Volt, amikor ez szerencsétlenséggel végződött: „Mesélték édesianyámék. A kukoricafődön vótak dógozni. Az asszony meg azt se tudta, mi meg hugy. Első vót neki. Ott a kukoricában gyütt rá a szülés. Meg is szülte a gyereket. Nagy véresen gyütt haza. Annyira nem vót eszánél szerencsétlen, hugy a gyereket is otthagyta. Csak valahugy hazavonszó'ta magát. Az ura osztán szaladt, mikor mettudta, de mán mevvót halva a gyerek" (nagygazda felesége, sz. 1899.; Örhalom). Jobbmódú családoknál, ha az anyós „belátással vót", utolsó időben éppen ezért nem küldték határba a fiatalasszonyt, inkább a ház körüli tennivalókban segített. E rétegnél sem volt ritka (azonban, hogy ,,mennyi kellett a menyecskének, mint a lónak". A férj, ha tehette, segített feleségének a munkában. Ha lassabban bírta, igyekezett ő pótolni helyette, mielőtt a többi családtag észreveszi, s szóvátennék a lemaradást. Különösen a terhesség utolsó idejében, a családbeli vagy szomszéd fiatalasszonyok (,,amelyik ollyan jobbérzésű vót") szintén igyekeztek alkalmilag könnyíteni az asszony munkáján. Számottevő segítségre azonban nemigen volt lehetőség, hiszen — különösen dologidőben — mindenkinek megvolt a maga tennivalója. Pl. amikor az egyik drégelypalánki asszony (szegényparaszt felesége, sz. 1908.) szülés előtt néhány nappal kapálni indult, szomszédasszonya utánaszólt: „Hová mégy Verus azzal a nagy hasval? Mondd mán legalább, merre vagy, tudjuk, ha közben rádgyön". A kapálást azonban nem vállalhatta át sem ő, sem más az előrehaladott állapotban lévő menyecskétől. Hiedelem is alátámasztotta a gazdasági érdekeket. Általánosan elterjedt az a — egyébként reális megfigyelést nem nélkülöző — nézet, amely szerint iaz állapotos asszonynak ajánlatos sokat mozogni, vagyis szerintük dolgozni. Űigy vélik, annál könnyebben hozza világra gyermekét. Tehát mintegy saját érdekében vártak el tőle minél több, minél nehezebb munkákat, noha más oldalról, mint már említettem, tisztában 160