Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Néprajzi tanulmányok - Bakó Ferenc: Hagyomány és változás a palóc temetkezési szokásokban

megkérdezni, hogy mit kíván. Ő pedig megmondja, hogy misét, harangszót, vagy valamit, amit kifelejtettek a koporsóból. A hozzátartozók természetesen a legelső kötelességüknek tekintik teljesíteni a kívánságot. Ha tárgyat kíván, a legközelebbi halottal „elküldik" neki úgy, hogy beleteszik annak a koporsójába.

96 Ha az itt maradottak közül valakinek álmában megjelenik a halott, ez annak a jele, hogy kíván valamit. Ilyenkor „összeszednek három félét": „kenyérkét", sót — mert „a halottnak legjobb a só" — meg néhány „póturát" (pár fillért). Harmadiknak esetleg néhány szem krumplit, és az egészet odaadják a „legszegényebb kóduskának". Ha a halott visszajárása rendszeressé válik és sehogyse tudják eltalálni, hogy mi a kívánsága, valaki a rokonságból elmegy a „halottmondó asszonyhoz" Egerbaktára, vagy régebben Novajra. Mielőtt elindul, kimegy a temetőbe, odaáll a sírhoz, imádkozik, és magával hívja a halottat: „Édes fiam, gyere most oda, ahová én megyek".

97 A halottak kétféle alakban szoktak megjelenni Vagy a saját testükben, vagy valami állat alakjában.

98 Rendkívül sok olyan esetről beszélnek, hogy valaki halottat látott. „Kint állt a vőm a kapuba és nézett a szembe néző házho, egy cifra féketős menyecske ott állott. Dobáta kis rögvei, meg közel ment hozzá, hogy megtuggya, ki az. De a menyecske föl-fölnyújtózkodott, amíg csak eltűnt. Ügy tutta aztán meg, hogy nem élő vót" — meséli egyik adatközlőnk. Az asszonyokat általában cifra féketőben látják, mert régebben úgy, temették el őket. Egybehangzó vallomások szerint, ha a lélek meg is jelenik a saját alakjában, „nem mutattya meg magát tisztán, csak ködbe". Mintha megszokottab lenne az, hogy a lélek egy állat testébe bújik bele. Mari néninek volt egy tyúkja, ami ideig minden éjjel úgy „krikogott", hogy nem tudnak tőle aludni. (A tyúkok a pitarban voltak éjszaka.) így aztán kiment hozzá egyszer és rászólt: „Eregy Isten hírivei, hogyha jót tett lélek vagy. Meg ha rossz, akkor is ereggy, mer én neked nem tartozok. Pihenni akarok éccaka, ne háborgássá!" — Szinte meseszerű az a történet, amit Varbón beszéltek el nekünk: őrhalomban volt régen egy macska, „aki mihent a nap elment, mingyán prüszkölt". A háziak mindenfélét megpróbáltak (misét mondattak, megszentelték a házat), de nem használt semmit. Egyszer jött egy öreg „kúdús" és szállást kért. Megmodták neki, hogy ők adnának, de a házban kisértet jár. A koldus magára vállalta, hogy ő megkérdi, mi baja. Mikor pedig este a macska elkezdte a prüszkölést, ezt mondta neki: „Aggy Isten egésségire!" A macskának mind a három prüsszentését ezekkel a szavakkal kísérte. Es csakugyan, harmadszorra a macska megszólalt: „köszönöm. Életembe sohase mondta senki és most szabadultam meg az ígízettő". „Halott vót benne", teszik hozzá magyarázóan. Mint az eddigiekben láttuk, a holt lelkeket nem nagyon kedvelik a háznál. Félnek tőlük és igyekeznek tőlük szabadulni. „Mikor egy csillag leszá, amennyi hajad szálát meghúzod, annyi lélek szabadó ki a purga tériombó". És akinek csak alkalma van rá, meg is teszi. A félelem szülte ezt az előzékeny áldozatkészséget, a láthatatlanok titokzatos hatalmától való rettegés. II. A SZOKÄSCSOPORT ELEMEINEK VÄLTOZASA 1977-IG 1940 körül témaköröm adatait többszöri helyszíni gyűjtés során 113