Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Néprajzi tanulmányok - Bakó Ferenc: Hagyomány és változás a palóc temetkezési szokásokban

nap az öltöztető asszony hívogatja, épp úgy, mint az éneköloket. Varbón asszony halottat asszonyok visznek ki, de őrhalomban inkább az emberek mert ,,hátha azok nem bírnák". Csak a lobogókat viszik asszonyok. Emberi viszont mindig emberek visznek ki. Ritkán, ha nagy sár van, kocsira teszik a koporsót (Varbó). Az úton a koporsó mögött a legközelebbi rokonok haladnak és siratják az elhunytat. A kiterítéstől kezdve az elhantolásig általában mindig siratni ülik, ha idegenek vannak jelen. A testtartás siratás alatt az alkalom szerint változik. A halott mellett, míg a ravatalon fekszik, a test fölé hajolnak, megfogják a kezét és úgy éneklik el, ami hirtelen eszükbe jut. A gyászszertartás alatt ráborulnak a koporsóra, az úton pedig a kezüket tördelik, összegezve az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a következő alkalmak azok, mikor az illendőség megkívánja a siratást: 1. a halál bekövetkeztekor; 2. öltöztetés alatt, és után; 3. halottnézők előtt és az énekölők estéjén; 4. temetés előtt és alatt, míg a koporsó az udvaron áll; 5. útban a temető felé; 6. mikor beteszik a koporsót a sírba. Siratni leginkább nők szoktak, de ritkábban férfiak is megteszik. A legöregebbek még emlékeznek arra, hogy valamikor voltak fizetett siratóasszonyok, akik az „örömhalottat" kisiratták egy szakajtó kukoricáért. Kötött siratószövegek nincsenek, valamennyi sirató rögtönzés. Az alább közölt sirató megértéséhez szükséges tudni, hogy az erdőn egy fiatal embert agyonütött a fa, kicsi gyermeke és fiatal özvegye maradt hátra. Az édesapja kivándorolt Amerikába. Özvegye a következőképp siratta: ,,Jaj, kedves jó párom, Elfeledhetetlen jó párom, Jancsikám, Hogy tuttá itt hanni bennünköt? Nem is egy árvát hattá, hanem hármat. Kedves, aranyos jó párom, De nem is túliak elfelejteni. Mer szép is vótá, jó is vótá... Nem túliak elfelejteni. Mé is menté oda, Mé is nem tuttá onnan elmenni! Édes árvahagyó jó párom, Jancsikám, Aranyos, dógos kezeim, Aki helembe mindent megtett a világon. Ki mongya má nekem: Kejj fel anyuskám, szoptasd meg a lyányod... Édesapád messzi idegenbe Vájjon tugya-e, hogy édes jó fia Most ki van terítve; Gondolja-e, vagy tuggya-e, hogy mi lett veled? Elfeledhetetlen jó párom, Jancsikám, Hogy is fúllak elfelejteni! Legalább montad vóna, Hogy mi lesz veled, Nem engettelek vóna el. Édes jó Istenem, mé vetted el tőlem ezt a jó embert? Azé vetted el, hogy olyan nagyon szerettük egymást; Mé marattam így özvegységbe, árvaságba?" 108