Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Kerényi Ferenc: Lisznyai Kálmán és a palóc „kelmeiség”

Szokásos pályakezdő vers ez, amelyről még nem lehet megállapítani, az önálló hang keresése vagy a tehetség csekélyebb mértéke követtet nagy hűséggel mintákat a fiatal költővel; nehéz jósolni, áthevül-e majd az iskolapadban, diákfővel szerzett verselési készség maradandó műalkotásokká. A későbbi Lisznyai néhány sajátossága, sőt modorossága azonban már csíraformában megvan itt is. Ilyen a nyelvújítási szavak bizonyos fajtáinak feltűnő kedvelése és ismételgetése (korány, tökélet, lángzó érzemény, érzet) -egy olyan romantikus költői szókészletből, amely a második vonalbeli tollforgatók mindegyikére jellemző. Szóösszetételei már az első kiadott versben is előlegeznek bizonyos szertelenségét (harmatár, ösztönár, égbíró) — és ugyanígy erőltetettnek hat a képzavaros „kancsal önérzet ösztönárja" szókapcsolat, valamint a vers csattanója is. Hogy ezúttal mégsem a kiforratlanság e gyarlóságok forrása, arra három évvel későbbről, 1843-ból idézzük Bajza figyelmeztető szavait : „ . . . szavak puszta összerakásában, bármi cifrák, keresettek legyenek is azok, még nincsen poézis, s gondolat, érzés, kedély nélkül, melyeknek ihletésből kell fakadniuk, hiába erőltetjük a dolgot..." (12) De tizenhárom évvel később a Madarak pajtása c. kötetéről szólva, Salamon Ferenc kritikája is szinte szóról szóra visszarímel Bajzára, és kifogásait most már a költő személyiség alapjegyeiként kárhoztatja: ,,. .. az eszme- és ér-' zelemhiány, a hasonlathajhászat, a szeszély uralma, a pongyolaság mind Lisznyai műveit jellemző vonások." (13) ^A_ másodrendű költő számára mindig elsőrangú fontosságú, hogy kinek hatása alá kerül. Feltűnő, korai verseit olvasva, hogy a palócosságnak nyoma sincsen bennük. Ilyen előzmény, mint láttuk, a történetírásban, az epikában és a színpadon alakult ki, a lírában kevéssé. Lisznyai palóc volta egyelőre külsőségekben nyilvánul meg, Jókai joggal kapott kedvet részletes leírására: „vé- ' kony, cingár legényke, hősi taglejtésekkel; bendegúzi méltóság az arcán; egyszer divatosan fodrozott haj fürtökkel, jaquemar kesztyűvel, de hosszú pitykés világoskék, deli vörös hajtókájú Victoria-dolmányban; másszor meg párisi divat szerint kicsípve, de borzasán és nyakkendőtlen s fokossal kezében. (...) Hangja éles és rikácsoló, s még hozzá egészen palóc kiejtésű. (. . .) Nagyokat mond, képtelenségeket." (14) Jókai jó megfigyelőképessége mélyebbre utal a divathóbort látszatánál, Lisznyai életútjának és korának egyik életmód-problémáját vázolja: a polgári értelem-, ben vett, önerejéből, művészi tehetségéből boldoguló költő

r

. valamint a táblabíró ellentétét. Lisznyai sokat emlegetett „Kalmus" volta, sajátosan provinciális bohémsága is vegyüléke a nyárspolgárt meghökkenteni akaró ifjúromantikus magatartásnak és az anekdotázva mulató, napokon át tivornyázó nemesi elégedettségnek. Mert Lisznyai egyformán van otthon a Pilvax termeiben, Petőfi baráti körében és a vármegye közgyűlésein. A fiatal írók Tízek Társaságában ő az egyetlen valódi táblabíró és birtokos nemes; igaz, nem sokáig. (15) Ám ugyanolyan természetességgel mozog Huszár Károly nógrádi követ kíséretében a pozsonyi országgyűlés társadalmi eseményein is, kapcsolatai széleskörűek. Itt is285