Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Dévényi István: Csohány Kálmán

nyék), (Négy elem). A határozott karakterű vonalak sem simulnak rá a felületre, ha körülfonják is azt, mert a forma feszítő ereje megszakítja folytonosságukat (Sámson). Az 1970-es években viszont azt látjuk, hogy a vonalak szabadabban futnak a papíron, de ez nem felszabadulás, hanem csapongás, mintha rajzolójuk nem gyakorolná fegyelmező szigorát felettük, pedig másmilyenségükben csak egy zaklatottabb lelkiállapot kifejezése válik valóra (Öreg Sámson), (Hulló szárnyak és angyal). Grafikáinak a rajzi megoldáson kívül a másik hagyományos jellegzetessége a fekete-fehér ritmusa. Csohány rézkarcainál egy ideig ez másodlagos volt, többnyire csak alkalmanként élt vele, rendszerint a vonallal határolt felület modellállására szolgált, és közvetlenül jelképszerűen utalt a tartalmi mondanivalóra, mint ezt látjuk a Két férfi és egy nő című lapnál. A két ellentétes irányba néző figura közé beékelődik egy fekete csuhás alak, és ezzel fokozódik a más kompozíciós eszközökkel is kiélezett drámai feszültség. Tematikailag indokolt a papok egymás fölé sorakoztatott hierarchikus rendjével szembeállított fekete bárány aé azonos című rézkarcon. A feketének, mint színnek az alkalmazása egyidőben gyakoribb lesz Csohány műveiben, de a lap felülete, mint a téma megvalósulásának síkja, vagy tere, többnyire világos, hacsak nem indokolja az eltérést már a címben is meghatározott ok. Az 1970-es Szakadék című rézkarcnál elveszti jelentőségét a lap síkja, mint a történés helyszíne, hogy átadja helyét az erősen vonalkázott sötét felületnek, ami nemcsak a címben megfogalmazott dolgoknak az ábrázolása, hanem egyúttal az ugyancsak sötét figura, illetve az egész kompozíció háttere is. Egy ideig azonban még továbbra is a lemezszéllel körülhatárolt világos felület adja az alaphangot (Dürer emlékére), hogy csak fokozatosan adja át helyét a fekete-fehér egyensúlyára épülő hangulati aláfestésnek (Fenyő között), (Virág éjszaka). A közelmúlt munkáinak stiláris jellemzésére a Csók István Galériában rendezett kiállításának — Bojár Istvánnak, a Magyar Hírlapban megjelent kritikájából idézek: — „A feketéknek megnőtt a szerepük, immár azonos értékű az alap fehérjével, a vonalak síkokká terülnek vonalhálókat alkotva, s ezzel újfajta mélységet és szellemi kiterjedést kap a grafika." Az itt végigkísért, csak a vonal jellegzetességére és a fekete-fehér elosztására kiterjedő stílusfejlődésből is látható a változás, ha nem is tértünk ki külön a komponálási mód sokféleségére, a térnek és síknak, a lent-nek és fent-nek dinamikus, szabad értelmezésére. A formai megoldásokon kívül a mondanivaló nem kevésbé differenciált összképét kísérhetjük nyomon, sőt talán nem elégszer hangsúlyozott, hogy az előbbi mindig az utóbbinak függvényeként létezik. Igaz, hogy vannak Csohánynál bizonyos problémakörök, amiket egymás mellé állítva ciklusonként kezelhetünk, de ha meg is figyelhetünk ezek között időbeli összefüggéseket, törvényszerűséget nem állapíthatunk meg, mert egyidejűleg több téma foglalkoztatja. Elég, 309