Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Kerényi Ferenc: Lisznyai Kálmán és a palóc „kelmeiség”

szét útján haladtak ugyan, de szintén nem jutottak túl az 1844— 46-os Petőfi ismételgetésén. E két költőcsoport gyakran fog kezet a kritikai vitákban egymással, megkülönböztetésük azonban feltétlenül indokolt (26), mégha olykor ,,petőfieskedők" gyűjtőnéven együtt is említik őket. Lisznyait és iskoláját valójában vékony szál köti Petőfihez: az Alf öld-versek tematikai és formai mintája, amely azonban náluk nem épül be (mint Erdélyi János kifejtette) sem egy korszerű, polgári jellegű magyarság-képbe, még kevésbé az egyetemes emberi költészet távlataiba. Hogy Lisznyaiék mégsem tudtak irodalmi frontáttörést végrehajtani, az a kritika eredménye. Erdélyi fenntartotta 1841-es, magánlevélben kifejtett véleményét („Elzöldülök Lisznyai s mások affectait, modoros, dagályos stílusán"), hasonlóan nyilatkozott a Tavaszi dalokról a Szépirodalmi Szemle hasábjain 1847-ben — s most, a Palóc dalok sikere láttán ő nevezte el az irányzatot „kelmeiség"-nek. (27) Miután a szokásrajzot, statisztikumot, szellemi néprajzot, vallási rajongást a „népismertetések" letűnt, feudálisán osztatlan műfajába sorolta a líra tárgyköréből, a népiesség felületi megragadását olyan kelméhez hasonlította, amelyből szabható-varrható lenne valami, feldolgozható élmény-nyersanyagul kínálko'zna — ehelyett önmaga_ szolgál befejezett műalkotás gyanánt. (Innen az elnevezés.) Majd így összegezi az elmondottakat: „Hogy tehát a népköltészetnek némileg divatba jött űzése megrovásokat vont magára, nem esett ok nélkül; mert felületes, kézműi gyakorlattá kezde fajulni, s az újabb költői nemzedék a helyett hogy, mint magyar ember mondani szokta, a közepe körül forgolódnék, a héját, a borítékot érinti, a könnyebb végit fogja, a gyönge oldalt míveli. (...) A kelmeszerű költészetnek más ismérvei is a következőkben foglalhatók össze: sok figyelem van benne a körülményes adatok összehozására; további jelleme, hogy a tárgynak, melyet zeng, egymásra nézve közönyös tulajdonait szereti összefűzni..." A népnemzeti iskola kritikusai (Gyulai Pál, Kemény Zsigmond, Salamon Ferenc) kivált azután álltak sorompóba, hogy 1856-ban a Szépirodalmi Közlönnyel a kelmeiség (Szelestey László szerkesztésében) önálló folyóirattal is rendelkezett. Őket a provinciális irányzat Petőfi-képük alapjaiban támadta; a népnemzetiek — Gyulai nyomán — szintén nem a teljes életművü és forradalmár poétát, hanem elsősorban az egyetemes magyar népköltőt láttatták Segesvár halottjában, s nagy nyomatékkal éppen tájköltészetére hivatkoztak példaként. Lisznyäi mint általában a másodharmadrangú költők, egyáltalán nem tűrte a kritikát, és belőle csupán azt fogadta meg, ami sikereit, átlagolvasói népszerűségét is csökkentette volna. (A Palóc dalok ízléstelenségeit mentegette ily módon az Űj palócdalok meghirdetésekor, ezeket „pajkosságok"ká igyekezett enyhíteni.) Egyébiránt gyalázkodó kirohanásokkal felel Salamonnak és Gyulainak a Dalzongora с kötetben (Húsvéti versek, Freskórímek), a hangnem az 1848 előtti divatlap-irodalom legrosszabb kritikai perceit idézi Vahot tevékenységéből és útszélibb, mint ahogyan a Honderű támadta Petőfit. Személyes sérel292