Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)
Arcképcsarnok - Kerényi Ferenc: Lisznyai Kálmán és a palóc „kelmeiség”
Tetetete- tereskei tulipán! Pipipipi-piros pici kis leány Paradéros piros de sáros piros cici-cipellő van a lábán, Tarkabarka csecsebecse szoknya szottyog ripireperüpüropo-ropogó derekán, S hiblihubli himplihumpli legény lóg oldalán . . . A kötet csaknem minden darabjában találunk egy-két hangalak vagy tartalom szerinti tájszót, ezeket Lisznyai rendesen lapalji jegyzetben magyarázza. Használatuk nem átgondolt és következetes, nagymérvű stílusvegyítés lehetőségét hordozza. Ugyanígy: halmozza a népi indulatszavakat, s ezeket versszerkezeti elemmé (például refrénné) avatja. A tájszavakhoz hasonlóan gyakori a földrajzi nevekkel történő „hitelesítés", amellyel közhelyes metaforákat, népéletinek vélt töredékeket igyekszik palóc sajátosságként feltüntetni. A módszert maga így vallja meg az Űj palócdalok с kötetének előfizetési felhívásában: „A palóczdalokkal én különösen azon czélt akartam elérni, hogy azoknak benső költői szelleme oly befolyással fog bírni az általános költészetre, miszerint az, mintegy észrevétlenül, bizonyos jellemzetes színezetet, zománczot, saját hímárnyalatot fog amikor-akkor rálehelni..." (25) A ,,zománcz"-cal Lisznyai saját továbbvitt, sőt szélsőségessé fejlesztett modor osságait, képzavarait vonja be; mértéktelen szóösszetételeire, a rím kedvéért kifuttatott soraira és a fentebb részletezett dagályos ál-népiességre a XXIX. dal első versszakát idézzük: Csecsebecsű Rózsacsecsű Hajnal. Pipacspiros Tulipiros Arccal : Ejt rám híg gyöngyöt: Harmatot, S cseppjén nyílta visszaMosolyog, Hajlonca ! — hogy azután az angyal-hajnal, harmat-leánykönny párhuzammal folytatódjék a következő strófa. A Palóc dalok óriási sikere két irányban hatott: hangosabb szereplésre, gyakoribb kötet-kiadásra, folyóirat-közlésre hívta a népies költők gyengébb talentumú tagjait (amilyen Spetykó Gáspár, Szelestey László, Csermelyi Sándor, Meancsek István stb.), akiknek hangja korábban — Jeszenszky vagy Bruj mann példájához hasonlóan — csak akkor erősödött fel, amikor hiányhelyzet volt a magyar irodalomban (1846-ban, a Tízek költői hallgatása idején; Világos után) vagy olyankor, amikor a líra mennyiségében is jelentőssé emelkedett (1848—49-ben). Ugyancsak hatott Lisznyai sikere a Petőfi-epigonok másik csoportjára (Tóth Kálmán, Székely József, Zalár József, Tóth Endre), akik nem a szűkebb tájkölté291