Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Kerényi Ferenc: Lisznyai Kálmán és a palóc „kelmeiség”

Magyarország tavaszában Pályalombos tetejében Deák Ferenc magas cser, Egy sas ül, a népremény; Szabad szelleme hazánkban S millió szívvirág nyílik Százágú gyökeret ver. Honszerelmes kebelén. A Petőfi-hatás arányainak és Lisznyai helyének érzékeltetésére ehelyütt röviden ki kell térni a népiesség 1848 előtt mutatkozó dekadencia-jeleire is. Petőfi, Arany és Tompa végrehajtott művészi, Erdélyi elindított esztétikai forradalma mellett már jelentkeznek az olyan művek és megnyilatkozások, amelyek a lényeg helyett csak a felszínt, a népdal-forma variációlehetőségeit látták meg, az ihlet epigonoknál gyorsan jelentkező kimerülését pedig néprajzi érdekességek kiaknázásával vélték megelőzhetőnek. Ebben a Pesti Divatlap szerkesztője, Vahot Imre járt elől; maga is másodrangú tehetség, aki irodalomszervezőként szintén segítette a provinciálisán népies irányzat érvényre, jutását. A radikálisként pályát kezdett Vahot bizonyos kérdésekben teljességgel értetlen a reformkor egyes kulturális ügyei iránt. Maga írta Emlékirataiban (1881): ,,. . . a peleskei nótárius szemével tekintettem a magyar társasélet kifejlődését," Jókai, az Életképek hajdani szerkesztője lapját így jellemezte: ,,az volt a magyar középosztály, a jó falusiak közlönye, nyers, nyakas modorával, jó gyomrot feltételező élééivel ..." 1844-ben Vahot szerződtette Petőfit segédszerkesztőnek, cserébe népköltőnek öltöztetve járatta volna Pest utcáin; szerkesztőként megszegte a Tízek írói sztrájkját, ami csaknem párbajra vezetett a magyarázatot követelő költővel. A legjobb fiatal költők eltávolodása és az Életképekhez csatlakozása után megszaporodtak lapjában a provinciális próbálkozások. 1846. december 5-én például Szigligeti Jegygyűrű c. népszínműve kapcsán így tervezte a szín játéktípus jövőjét: ,,... lassanként látni fogunk színpadunkon palóczokat, barkókat, t'szamelléki, tiszaháti népet, göcsei, csalóközi, borsodi magyarokat, stb." Palócnak vallva magát (20), kétszer adott teret lapjában hangjelöléssel írott tájnyelvi műdalnak. Ezek az egzotikusnak ható kísérletek szintén Petőfire hivatkozhatnak, Hírős város az aafődön Kecskemét c, „Tisza—Duna közti tájbeszéd szerint" írott 1844 eleji versére, amely azonban — siessünk leszögezni — nem folytatódott, egyszeri vállalkozásnak maradt a költő gazdag életművében. Jeszenszky Dániel ügyvéd, Petőfi hajdani pozsonyi lakótársa az 1848. május 20-i számban közölte Palóczdalát („Eü virágzott má a rouzsa . . " kezdősorral). Három hónappal később Hirtelen Barna álnéven Brujmann Sámuel, a néprajzi gyűjtőként is számottevő pap Palócz-toborzója látott napvilágot a Nemzetőrben, „Gyaáván eényi nem is uélet..." kezdősorral. (21) Mindkét esetben a palóc nyelvterületen élő, sőt odavaló illetőségű költő írta a verset: Jeszenszky losonci, Brujmann miskolci születésű, papi tanulmányait pedig Egerben végezte. A szűkebb haza táj nyelvének ilyen használata akkor még nem munkál ellene a nemzeti irodalom, és irodalmi nyelv reformkori eszményének, elenyésző, ritka színfolt marad. A népiesség első még halványan jelentkező dekadenciajelei azt mutatják, hogy a tollforgatók második-harmadik vonalában (ahol mindig a közízlést tük288