Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (1975)

Leblanc Zsoltné: Az elfelejtett nógrádi költőnő: Ferenczy Teréz

ESKÜSZEGÖ — Egy kép a valódi életből — (Pesti Divatlap 1844. 20. szám. őszutó 17). Hazánk egyik kis városában egy igen derék vendégszerető család lakott. A házi úr tiszti hivatalt viselt, tudománya azonban inkább művészre, mint gazdatisztre mutatott, mellybe elmerülve, néha kissé mogorvának is látszék, ezt azonban a vendégszeretet minden jeles tulajdonival felruházott neje, két igen derék, serdülőben levő leányával tetemesen pótolná, mert ritkán múlt nap, hogy háza küszöbét egy-két vendég át nem lépte volna. Így lőn, hogy D. Kálmán is a házhoz érkezett, s minthogy igen szép tulajdonságokkal bírt rövid idő múlva a fenemlített család kegyét is megnyeré. Kálmán azonban, mint észre lehete venni, legtöbbnyire a fiatalabbik hölgygyei, Rózával mulatozott, mert ez nagyobb műveltséggel bírt, mi Kálmánt fölötte érdeklé. És csakhamar erős lőn e viszony, s az ifjú komolyan kezdé szive titkait vizsgálni, s örömmel érzé„ hogy ez több, mint baráti vonzalom, s egy nap, miután erőt vőn magán szilárdul elhatározá, hogy szerelmét Rózájának megvallja, miért is haladék nélkül hozzá sietett. Nagy vala öröme, midőn a házhoz jővén, megtudván, hogy Rózán kivül senki sincs honn. Azonnal imádottjához sietett, és mennyire megörült, midőn látta, miként megjelenése szokatlan pírt csal ki hóarczaira. Minek tulajdonítsam e korán reggeli látogatást? — Kérdé megdöbbenve, de egész udvariassággal Róza, s fölkelve helyéről a belépő elébe sietett. „Azon érzelemnek, mellynek ura lenni nem tudok, nem akarok — válaszolá Kálmán. — Igen én sokáig vizsgáltam öntudatomat, s minthogy tudom, hogy nincs nagyobb boldogság, mintha két szív összhangzólag él, siettem kegyedhez kérdeni, vájjon lehet-e ezt kegyedtől édes Rózám valaha reménylenem? A hölgy e vallomásért első pillanatban neheztelni, majd örülni látszott, végre erőt véve, monda: Ha irántam tanúsított vallomása igaz, és hinnem lehet önnek, ugy érzelmei méltányolva leendnek. — Most azonban az ajtó megnyílt, s Róza anyja Sarolta leányával, hihetőleg a templomból jőve, a szobába léptek. „Üdvözlöm nagysádtokat — egész udvariassággal felkelve székéről, monda Kálmán, s a belépők elé sietett. „Legyen viszont üdvözölve, mint legkedvesebb vendégeink egyike" — szóla nyájasan a házi asszony, s őt helyt foglalni kére, míg Sarolta víg kedélyében kezdé a fiatalt eszélyes ötleteivel faggatni, mire azonban az legnagyobb ügyességgel válaszolván, kellemessé téve a társalgást, míg végre dolgai után nézendő, haza sietett. Most még gyakrabban tévé Kálmán látogatásait, s úgyszólva, szabad idejének maid minden perczét Rózájánál tölte, s ilyenkor a két szerelmes a legboldogabb vala. így multak az üdvnapok; Kálmán azonban még sem látszott egészen boldognak, mert 236