Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (1975)

Kapros Márta: A keresztelés szokásai az Ipoly menti falvakban

család megszokott tápláléka. A szegényebb rétegnél a gyermekágyasnak kalóriadús étellel való ellátása a legutóbbi időkig indokolt volt sok esetben. Nem véletlen, hogy a gazdaságilag kedvezőtlenebb körülmények között élő falvak lakóinál maradt meg legtovább a szokás. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a társadalmilag erősebben differenciált falvakban a szegényebb réteg hagyta el előbb, a gazdacsaládok hagyományokhoz való ragaszkodása erősebb volt, noha ők voltak kevésbé rászorulva az ételek adományozására. Náluk inkább a túlzások jelentkeztek, vagyis az a törekvés, hogy a fölösleges mennyiségű étel hordásával „kitegyenek magukért". A jelenleg még meglévő formában a szokásnak már inkább csak udvariassági gesztus jellege van. Amikor a fiatal anya többé-kevésbé felerősödve hazajön a kórházból, a keresztanya meglátogatja, s hogy „mégse menjen üres kézzel", a presszóból vásárol süteményt, néhány tortaszeletet, megtoldva egy-két tábla csokoládéval. Ennek már semmi kialakult rendje nincs, alkalomszerű, jobbára este munka után vagy szombat, vasárnap délután kerül rá sor. Megemlítem, hogy Drégelypalánkon a régi értelemben vett ételhordás már kb. 40 éve elmaradt, s a fiataloknál az utóbbi időben ismét szokás lett, hogy ha a keresztanya meglátogatja a fiatalasszonyt, cukrászsüteményt visz neki. Itt szólok még arról, hogy nemcsak a komaasszony hordott ennivalót a fekvőnek, hanem a többi rokon asszony is. Elsősorban anyja, testvérei, ritkábban az unokatestvérek. Ha külön laktak, férje rokonságától is kapott, ez azonban nem volt kötelező, inkább személyes szimpátián alapult. Ipolyvece módosabb családjainál a gyermekágyas anyja minden nap vitt. Akiket meghívtak a keresztelőbe, azoknak legalább kétszer kellett menni étellel. Távolabbi rokon, aki a keresztelőbe nem volt hivatalos, egyszer tartozott vinni. Többnyire azonban a rokonok ételhordásának kialakult rendje nem volt, amikor idejük engedte, a szüléstől az avatásig terjedő időszakban elmentek meglátogatni a fekvőasszonyt, s vittek egy tál tésztafélét. Főtt ételt csak a komaasszony, esetleg a menyecske anyja vitt. Ez a szokás többé-kevésbé megvan még a legtöbb községben. Keresztszülő és keresztgyermek A gyermek keresztszüleit „keresztanyám", „keresztapám" megszólítással illette és magázta. Ugyanígy szólította szülei keresztszüleit is, ha beszélt róluk, megkülönböztetésként hozzátette: „édesanyám keresztanyja" vagy a vezetéknevét mondta elé: „Bernát keresztanyám". Ugyanez volt a gyakorlat akkor is, amikor már a rokonságból választották a keresztszülőket. Vannak olyan családok, ahol viszont ilyen esetekben a keresztszülőket a vérrokonságból, illetve a házasodás révén létrejött rokoni kapcsolatból adódó formában szólítják: néne (nénike), bácsi (bácsika), ángyi (ángyika), vagy „örzsi néném", „Pista bácsim", „Lábát néném", „Bertók ángyi'' stb. A második világháború után kezdett terjedni a „keresztanyám" helyett a „keresztmama", de még ma is ritkább ez utóbbi forma. 10— 15 éve a gyerek „mán a keresztszülőkvei is te-tu", azaz tegezi őket. A keresztszülők mindig tegeztek a keresztgyermeket és nevén szólí152