Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (1975)

Kapros Márta: A keresztelés szokásai az Ipoly menti falvakban

Az ikergyermekek névadására nincs külön kialakult gyakorlat, ugyanazok a szabályszerűségek érvényesek, mint a többi gyermek esetében. Szólnunk kell még arról, hogy a XIX. század utolsó negyedében Patak község akkori papja csak arról a szentről volt hajlandó elkeresztelni az újszülöttet, akinek napjára a gyermek születése esett. Ekkor jelentek meg olyan nevek, mint Leó, Boldizsár, Nándor, Gábor, Gáspár, Franciska, Regina, Borbála, stb. Ezek a hagyományos névadási szokások révén részben beépültek a gyakorlatba. Jobbára elsőszülött gyermek esetében azonban a szülők ragaszkodtak a hagyományaik szerint választott névhez, és hiába írt be bármit is a pap, az illető nem használta ezt a nevet, csak a család adta néven szólították. A hagyományos névadási gyakorlat felbomlása az 1940-es évektől indult meg. Először a szülő nevére történő keresztelést hagyták el, a nagyszülők iránti tisztelet, illetve a tőlük való anyagi függés még konzerválta a róluk történő elnevezést. Az egyes községekben megszokottnak tartott nevektől azonban csak az utóbbi 10—15 évben tértek el. Napjainkra a különleges, szokatlan hangzású nevek túlzásba vitt keresése jellemző. Szemléletesen példázza ezt az egyik idős adatközlő véleménye: „Fő köll mán írni, hogy tudjam hogy szólítani." A születés hivatalos bejelentése A gyermek születését általában az apa ment bejelenteni a plébániára, ahol egyúttal megbeszélték a keresztelés időpontját, majd a jegyzőnél is elintézte a hivatalos formaságokat. Ilyen alkalomból nem öltözött ünneplőbe, de azért „főkészőve" ment, megmosakodott, tiszta inget vett. Legtöbbször csak a gyermek születését követő napon került erre sor, részben mert az apa, ha meg is tudta, hogy felesége lebetegedett, csak este, a munka végeztével ment haza, nem volt otthon keresnivalója a szülés ideje alatt. Továbbá a keresztelés időpontját a komáékkal is meg kellett előzőleg beszélni. Dejtár és Patak községekben legtöbbször a gyermek valamelyik — általában anyai — nagyanyja intézte a bejelentést, mivel a férfiak nagyobb része a falutól távol dolgozott. Ez utóbbi körülmény alapján kialakult helyzetet így fogalmazta meg egyik adatközlőm: „Itt nálunk az apa dóga a kereset vót, az anyáé az intézkedés. Édesanyám csinálta az ilyesmit, mikor ő meghalt, enyim lett a felelőség" (Nagy Gáspárné, sz. 1906). Ha más nem volt, a bába is magára vállalhatta a gyermek bejelentésével kapcsolatos tennivalókat. A keresztszülők kiválasztása Az általam vizsgált községekben egy pár keresztszülőt volt szokás hívni. Eltérő választ csak Csesztvén kaotam, ahol a legrégibb emlékek szerint a múlt század közepe táján az evangélikusoknál még négy komaasszony kísérte az újszülöttet a templomba.

91 A 80-as 138