Horváth István: Nemzedékek Portrék Nógrád megye XIX. és XX. századi történetéből. (Múzeumi Értekező 1. - Salgótarján, 1983)

önálló feladatát: „.. . a megye jegyzőkönyvéből kivonatot készített, melyből világosan kitetszett 10 év óta a tisztviselőknek kötelező tett tárgyak közül melyek hajtattak végre, vagy maradtak hátra." A feladat elvégzése egyúttal újabb sikert jelentett a közigazgatási pályán is: 1828-ban másodaljegyző, 1831-ben az országgyűlést előkészítő megyei munkálatok legaktívabb részese, 1832-ben első aljegyzői címet kapott, 1836-ban első aljegyző, főjegyző címmel, 1838-ban egyedüli főjegyző. „Mint főjegyző minden eddigi foglalatosságát csaknem egészen fére tévén egyedül megyéjének élt." 1839-ben —ekkor 33 éves — a megye alispánja. Hogyan? Az sem kevésbé mellékes: „Huszár Józseffel együtt lett Nógrád alispánjává, még pedig minden pártoskodástól távol, egyértelműleg, egy szívvel és lélekkel választottak el." Három évet töltött az akkor legmagasabb megyei közfunkcióban. Tényszerűen egy balszerencsés betegség vitte 1842-ben — ereje teljében — a sírba. „Martius közepe táján odahagyván íróasztalát Losoncra, ahova hivatalosan meghíva volt, és ahol éppen ekkor veszedelmes kanyaró dühöngött, kirándulván, hazaérkezése után nemsokára halmozott foglalkozásai között meggyengülve meglepte őt is, eleinte szelídebb jelekkel mutatkozott, de később reménytelenül és hirtelen, amint az orvosok állítják ideglázzá változott betegség, és megfosztá a megyét nagy fiától martius 27-én." „Április 25-én a megye termében a rendek előtt a főispán mondott emlékeztetőt, utána pedig az Ágostaiak templomában Székács József pesti evangélikus lelkész és Zsarnay Imre táblabíró és professzor mondott emlékeztető beszédet." Eletében és halálában magában hordozta felfogásának, műveltségének és korának eredményeit, de méginkább kiélezetten jelenlevő ellentmondásait. A vármegye a szalmaláng „megszavazzuk" után igen nehezen engedett teret az újat, a jobbat a korszerűbbet akaró szándéknak, gyakorlatnak. Az utána közvetlenül érkező generáció még siratta, emlegette, sajnálta: „Mit lehetett vala még utóbb tőle remélni mutatja jeles publicistikai dolgozata. De a folytonos munka korán sírbadöntő, azon alapos és biztos reménnyel együtt, mely benne egy ritka nagy ember és hazafi elvesztésének megsiratása jogosított." Az őt követők már újabb feladatok megoldása előtt álltak. A kiéleződő politikai harcokban, forradalomban, a szabadságharc politikai buktatóiban 16