Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1990/2. szám (Salgótarján)

A képviselői mesterség

A pálya tagadhatatlanul hanyatlott, nemcsak az országházi kapus szempontjából, hogy sáros iáaoen hajdan még azt kiáltotta a szolgaszemélyzetnek a képviselő, mikor a foyer-be ért: "Ide a fogatomat!", most meg már csak annyit mond: "Ide a kalucsnimat!" - hanem lekopott lassan-lassan a nimbusz egészen. Senki sem tartja már nagy embernek Tischler Vincét vagy Lipthay Pált azért, mert képviselők. A naiv idők letűntek örökre, a tekintélyek lehanyatlottak a régi tekintetes urakkal. Az átkozott újságírók lejáratták a nagyságokat, mert közel hozták őket a közönséghez. Minden bibircs, máj folt látható lett. Azokban a hazafiakban már senki sem hisz, akik álnatlanul töltötték éjeiket és sírtak a haza sorsa fölött. Az aranyozott köd szétfoszlott. A frázisok elvesztették erejöket. A képviselőség apródonként puszta mesterséggé vált. Magok a képviselők egy része is gyári módon állíttatik elő. Részben kreatúrák, részben ambulánsok. Hajdan a közbizalom keresett fel némely férfiakat, ma bizonyos férfiak indulnak el magoknak közbizalmat keresni. /Ez pedig nagy különbség/ Hajdan /még csak tíz év előtt is/ bent a parlamentben keresni kellett az embert az odiozus dolgokra, ma az odiozus dolgokat maguk az emberek keresik. Ezért hanyatlott s ezért vált mesterséggé a képviselőség, de még mindig a legkellemesebb mesterségek egyike, sok előnnyel, de némi hátránnyal is. Egyik előnye a szórakoztató társasélet nem a veszedelmes "pertu"ságot értem, mely sok embert csábít el, kivált a tehetségteleneknek merőbe áldatlan pályára; a "pertu"-ság mindössze üres forma, melyet a gyakorlat ad absurdum redukál - hanem értem a klubot, a képviselői élet költséges, de ingerlő tarkaságait, a szereplés édességét, a csillogó lidércfényt, mely nem egy derék embert vitt már a mocsárba.