Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1989/1. szám (Salgótarján)

A nógrádi szénbányászát műszaki nagyjai: Zemlinszky Rezső

tett a vasútállomáshoz, ahol az ünnepi szónoklatot /öt perc/ szintén Zemlinszky mondta, kissé dagályosra sikeredve. Községi képviselőként 1867-től több bizottságban /számvizsgáló, építészeti, tanügyi/ tevékenykedett, 1876-tól megyebizottsági tag lett. Kolóniák, barakk telepek, élelemtárak, iskolák, kórházak épültek vezetése idején a bányatelepeken. Érdemeket szerzett a községháza és a takarékpénztár építésekor is, az utóbbinak elnöke is lett. Bányaszervező munkája mellett futotta idejéből szakcikk megjelentetésére is. 1871-től a bányatörvény szerkesztői közé delegálta a társulat, s ennek a munkának lett az eredménye az 1877-ben közzétett "A hazai kőszén. Észrevételek az új bányatörvény javaslathoz" cimű tanulmánya. Felfogását legjobban egy kiemelt gondolata tükrözi: "...annál inkább haladunk az igazi szabadság terén, minél jobban tiszteljük a tulajdont és mindenkinek törvényes jogát..." A földbirtoktól elidegeníthetetlennek tartja a kőszén kitermelési jogát, melynek értelmében a tulajdonos termelje, vagy adja bérbe azt. A Salgótarjáni Casino Egylet elnökének 1879-ben választották meg, 188o-tól a Nógrád Megyei Gazdasági Egyesület létrehozásán fáradozott, s melynek 1882-től tagja is lett. Szervezte a községi Vöröskereszt Egyletet. Az 1885-ös országos kiállítás megyei előkészítésében tevékenykedett 1883-tól mint az ipari csoport elnöke. A Szabadelvű Párt tagjaként még 1884-ben elnököl a füleki kerületben a képviselőválasztáson. Életében a legmagasabb kitüntetés 1884. márciusában érte, amikor megkapta a királyi tanácsosi címet. Magánemberként visszavonultan élt nővérével és fogadott lányával. Lassan elhatalmasodó betegsége következtében 1884. októberében már megvált hivatalától és Pestre költözik. Itt következett be halála 1885. március 15-én. Ötven bányász és a társulati zenekar hozta tetemét Salgótarjánba, ahol óriási részvét mellett helyezték örök nyugalomra a salgótarjáni temetőben.