Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1988/2. szám (Salgótarján)

fonják és meg is szövik. Ebből a szőttesből készül a férfiaknak a fehér ruhája: a tömérdek ráncba szedett gatya, melyet a külföldi szoknyának néz s amelynek szegesét az ünneplőn ki is hímzik. Amúgy parasztosan szálhúzással, minták nélkül, szabad kézzel. A férfi ünneplő ingeket is mellen. /.../ Ujabban pamuttal vegyest szövik saját fényűzési tárgyaikra. A fölösleget a gazdasszony eladja, s ebből pénzel, ebből ruházza magát és leányait. Nagy luxussal. Lányokon van lo-12 viganó s csak így hanrangoznak az utcán ha vasárnap templomba mennek. De azért 3 lány kíméli a ruháját. ia a szomszédba megy templomba, leveti a csizmáját, hóna alá veszi ís csak a temetőnél veszi fel és kocog benne a templomba. Csikorgó 'él, vagy nyár: neki az mindegy. Vissza felé ugyan azt teszi. így íztán a szép kordován piros csizma sokáig eltart. Selymet, bársonyt iggat magára, ahol csak teheti, a haja tele pántlikával, /vrekocs./ i kálvinista lányok civilizáltabbak: cipőben és fehér harisnyában lárnak, hajukat pedig feltűzik. Persze ez mind a lány napszámjálól, s az anyja megtakarításából kerül ki. apszámba a leggazdagabb barkó lánya is elmegy. Az nem 3Zégyenli, e szolgálni cselédnek: a világért se! /Nagy ritkaság/. Ezt már zégyenli. A barkősági intelligenciának távol idegenből kell leány selédet hozni. z előtt divatba volt a fonóba járni, most már ez úgy látszik, sak a színpadon létezik még, mert a közigazgatás az erkölcsteenség melegágyát látta benne és eltiltotta. Most már ha járnak s a fonóba legfeljebb titokban teszik. templomba szorgalmasan járnak és tele torokkal énekelnek. A ildobnak erősnek kell lenni, hogy kiállja. Húzzák az éneket kiíndhatatlanul. Gyónni is eljárnak. De természetesen csak a kisebb inöket mondták be, az erősebbeket a halálos ágyra hagyják. Ha azín meggyónták, megkönnyebbült lélekkel újra vétkeznek, s különöîn a lopási hajlam az, ami legtöbb barkó parasztnak a vérében van.