Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1987/1. szám (Salgótarján)

Emlékbeszéd Mikszáth Kálmán sírjánál

Ott a fiatal gyarmati esküdt: az Ilonkának félénken, ám határozott céllal udvarló fiatalember; a helyi lapban véleményéért még a párbajig is kiálló vitriolos tollú újságíró, itt teremtődik meg az életmű fundamentuma, amelyhez tessék még hozzá képzelni a földbesüppedt kis szklabonyai házat a temetőre nyíló ablakaival, a kovács műhelyt, a malmot, a kápolnát. Nem akarom én kisajátítani az írót, hitemre, hogy nem. Megtették azt a szegediek, akik pedig a bicskakészítésen kívül semmihez nem értenek. Én csak azt szeretném, ha ma Magyarországon mind többen lennének azok, akiknek Mikszáth Lesz az első és életre szóló találkozása az irodalommal. Ha tőle tudnák megtanulni a fiatalok, mit jelent ma magyarnak lenni. Ha az ő műveinek olvasása közben döbbennének rá: ezt az országot ak kor is és ma is csak a dolgozó nép munkaszeretete, becsülete és kötődése tartja fenn és építi tovább. Mikszáth Kálmán amikor 1910 májusában a Tudományos Akadémián válaszolt az ünneplő beszédek sokaságára, valahogy úgy fejezte be, hogy:tisz telt közönség, fessenek azzal a tudattal hazamenni, hogy láttak ma egy boldog embert. Hadd fejezzem be én is így, M ikszáthoz fordulva: Kedves Mikszáth Kálmán! Eljöttünk hozzád, hogy megemlékezzünk születésed 140. évfordulóján néhány szál virággal, Ugy aludd örök álmodat, hogy tudd, ma láttál itt a sírodnál egy tucat boldog embert s személyükben sok-sok ezret még, akik ebben a keserű világban még megmentett boldogságuknak egy darabkáját Neked köszönhetik. Dr.Praznovszky Mihály Emlékbeszéd Mikszáth Kálmán sírjánál 1987. január 16-án.