Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1986/2. szám (Salgótarján)

R.Várkonyi Agnes: Nagy Iván a történész

R. Värkonyi Ágnes Nagy Ivan a történész A reformkor szülötte volt, I848-49-ben lett felnőtt és a magyar történelem egyik legnagyobb korszakváltását megélve nevelődött történésszé. Személyiségét két élmény formálta. Nemes fiúknak az országos váltás egyéni sorsát sarkaiból fordító megrendülés; a feudalizmus összeomlott, a régi, a nemesi- jobbágyi, a Habsburgokat uraló Magyarország elmúlóban és kialakulóban az új, a kapitalista világ, a bankok, gyárak, hitelszövetkezetek, vasutak, politikai pártok, tőkések, polgárok, parasztok, munkások világa. De a múlt még nem tünt el és a jövő ugyancsak bizonytalan: a csatavesztés, a megtorlás, a Bach-korszak, az országos megújulás és a kiegyezés évei ezek. Egyik nagy élmény tehát ez a múltat és a jövőt, a lehetőségek többféle változatát magábasűrítő és felkínálni látszó, kegyetlenül sokértelmű másfél évtized. A másik élmény a szellem világába vezet, a tudományok forradalmi átalakulásához. Természettudomány és technika nyelvén ezekben az évtizedekben fogalmazzák újra a világot és ez a világ összehasonlíthatatlanul tágasabb, mint a régi. Varázslatos kincsesláda nyílik fel az ember előtt, eddig nem sejtett ismeretanyag önmagáról, környezetéről, főleg pedig lehetőségeiről. Az átalakuló Európában a történettudomány kulcshelyzetbe kerül. Uj módszerek birtokába jut, új feladatok megoldására kényszerül. A historikusok, ha tudományukról szólnak ebben a korban, szívesen és öntudattal élnek a világítótorony, az iránytű hasonlatokkal, így fejezvén ki meggyőződésüket, a történettudomány immáron a természettudományok egzaktságával dolgozik és arra hivatott, hogy a biztonságos jövőbe vezesse a forradalmak korából Európa társadalmát és nemzeteit. A fiatal polgári történettudomány boldog korszaka ez: a társadalom gyakorlati hasznot hozó tudománynak tekinti, mint példáiul a geológiát. Általános meggyőződés, hogy a jövő megszerkesztésében elengedhetetlen a múlt ismerete. Sőt, miként az orvostudomány az emberiség testi egészségének záloga, a történetírás a társadalmi-politikai közösségek, a nemzetek lelki egészségéért felel. A balassagyarmati fiatal tanulmányai során a nógrádi falvakat járva, azután az 1850-es évek elején Olaszországban, főleg pedig könyvtárak és Levéltárak falai között kerül az alkalmazható tudománnyá váló história sodrába. S a két élmény együtt: leküzdhetetlen felelősségtudat.'