Honvédő Város. Salgótarján, 2004. szeptember 23. (Discussiones Neogradienses 8. - konferencia kötet. Salgótarján, 2005)

Előadások - Szvircsek Ferenc: Salgótarján a 19–20. század fordulóján

HONVÉDŐ VÁROS ELŐADÁSOK A nagyipari termeléssel párhuzamosan jelentős volt a szolgáltató iparágak fejlődése is, mely hatása a falu képének megváltozásában is lemérhető volt. Míg 1850-ben még csak 5 kézműves élt a faluban, 1910-ben már 411 kis vállalkozást tartottak nyilván, bár közülük 228 segéd nélküli kisiparos volt. 1910-ben is mindössze két, 11-20 munkást foglalkoztató kisüzemet tartottak nyilván. A kapitalista viszonyok kibontakozásával, az ipar fellendülésével párhuzamosan nőtt a faluban a kiskereskedők száma is. Az új ipari központot, a korlátlan lehetőségek hazájának „kis Californiának" tekintették a vállalkozók. A parasztoktól megvásárolt telkeken, a főútvonal mentén épültek fel az első kereskedők házai. Az iparosodással, a község lakosságának növekedésével bővülő a piaci lehetőségeket a helyi birtokos parasztok is igyekeztek kihasználni. A község területén fekvő földjeiket a kiegyezést követő évtizedekben eladták a terjeszkedő nagyipari üzemeknek. A hitelélet és a közvetítő kereskedelem súlyos terhei azonban hamarosan tönkretették a paraszti gazdaságokat, és egyre több ingatlant árvereztek el. Paraszti birtokok cseréltek gazdát, s lettek a vagyonosodó, nagykereskedő réteg tulajdonává. A paraszti birtokok rovására tudtak csak terjeszkedni a kisparaszti birtokokkal körülvett bányatelepek is. Az első világháború idejére a régi Salgótarján paraszti lakosságával együtt átalakult. Okát elsősorban abban kereshetjük, hogy a parasztok beltelkeit a község iparos-kereskedő rétege felvásárolta és építette fel azokon az 1960-as évek közepéig látható várost. A paraszti szántók és rétek jelentős részén az ipari üzemek és bányák osztozkodtak. A paraszti gazdálkodást az általános tőkeszegénység is gátolta, nem voltak képesek alkalmazkodni a kor kihívásaihoz, az új igényekhez. A tönkrement parasztok közül kerültek ki a község fuvarosai, a tehetősebbek közül többen helyet kaptak a növekvő közigazgatási apparátusban, a nagy tömeg azonban a kisiparban, a bányáknál és az ipari üzemekben helyezkedett el. Gyakran írták le történeti munkákban, hogy a nagyipar civilizációt teremtő ereje alapvetően változtatta meg az ősi település képét, társadalmi összetételét. A legszembetűnőbb változás a lakosság létszámának alakulásában érhető tetten. Az „amerikai ízű" fejlődés nyomán az 1850-ben még csak 808 fővel szereplő községben, 1869-ben már 3700, 1880-ban 6316, 1890-ben 9478, 1900-ban 13544, 1910-ben 13746 lakos élt. /Számuk 1920-ban 15213 fő volt/. Az iparosodás kezdeti éveiben a letelepült lakosság és az ingázó, falusi lakosság aránya egyharmad-kétharmad volt az utóbbiak javára. Az 1890-es években is a lakosság mintegy kétharmada nem állandóan letelepült, hanem idegen, időszaki munkára jelentkező munkásokból állt. Salgótarján esetében a népesség stabilizálódása a századforduló után következett be. Az ingázó, falusi bányamunkásokkal szemben az ipari üzemek állandó, letelepült munkásgárdával dolgoztak. Munkába állt már ekkor, a nagyrészt Salgótarjánban született második generációs, nem a telepeken, hanem a községben lakó munkásréteg is. A település lakosságának fejlődése a századfordulón azonban megtorpant. 1900-ban a faluban élt 13544 lakossal szemben 1910-ben csak 13726 lakost írtak össze. A korábbi 3-4000 fővel szemben, ebben az évtizedben a növekedés csak 194 fő volt. Ez a szám azonban már letelepült, állandó lakosnak volt tekinthető. Salgótarján nemzetiségi képének alakulása szintén egyedülálló a magyar városok történetében. A szénbánya és az ipari üzemek vonzóereje révén a Monarchia államai mellett, Európa majd minden részéből megindult a munkát, megélhetést keresők áram11