A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Praznovszky Mihály: A demokrácia legendája – Mikszáth Amerika-képe

S mindketten csalódtak, amikor a honvágy hazahozta őket. Molnár Pálon a le nem győzött, belső nemesi önérzete diadalmaskodott, Tóth Mihály maga tépte szét mindazt az álmot, amely itthon megtarthatta volna, amikor szembesült az értékeket és az érzelmeket negligáló dzsentri világgal, amelyhez egyedül felesége kedvéért csatlakozott volna. Leginkább azonban maga az író csalódott. Csalódott abban a közegben, amely számára a demokrácia csak a politikai küzdelem egyik eszköze volt. Jól hangzó szólam, amelyet Mikszáth aforisztikus tömörséggel így fogalmazott meg: „Mi is beszélünk a demokráciáról: mondjuk azt is, hogy hiszünk benne, hogy létezik - de nem látjuk." És csalódott abban a kialakuló polgári rétegben is, amely már valóságosan létezett, de nem tudott szakítani környezetével. A felfelé törekvés, az előrejutás vágya, a tőke felhasználásának akarata sokszor inkább a hamis asszimiláció felé vitte, mint a demokrácia értékrendjének követéséhez, a demokrácia lehetőségeinek megvalósításához. E két típusra bőven találunk Mikszáth műveiben példákat. Modell értékűnek lehet tekinteni A demokraták címereikkel című karcolatot, amely 1885 februárjában jelent meg. Apropóját a. főrendiház reformjának törvényjavaslata s annak parlamenti vitája adta. A hosszú ideig tartó vita, a kompromisszumos megoldás tisztán mutatta a hazai liberalizmus gyengeségét és lehetőségeit, fejlődésének felemás útját, megtorpanásának súlyos nemzeti következményeit. A parlament február 21-i ülésén Mikszáth szerint a fő napirendi kérdés az volt, hogy ki a nagyobb demokrata. Az író nem tesz mást, mint a vitában felszólalókat nemesi predikátumaikkal, azaz előneveikkel említi. Ettől kezdve nemcsak mulatságos lesz a helyzet, hanem egyszerűen kiábrándító is. Még a legfigyelmetlenebb olvasó is megérthette ezekből a beszédhelyzetekből, hogy a képviselők nem a demokráciáról, nem az ország jövőjéről vitatkoznak, hanem érdekeik és előnyeik megőrzésének lehetőségéről. Hiszen Mikszáth szerint bocsáry Mocsáry Lajos, nagyapponyi gróf Apponyi Albert, iglói és zabari Szontag Pál, borosjenői Tisza Kálmán, csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Gyula valamint jordánfalvi Ivánka Zsigmond vitája a demokráciáról kimondatlanul is paródiája a polgári Magyarország eszmerendszere kialakításának. Az írás csattanója végképp egyértelműsíti az író szándékát. Azt írja: „Borosjenői Tisza Kálmán előtt beszélt ugyan még két nagyságos ur is a demokráciáról. De már ezeket említeni sem merem. Mert nem tudom a predikátumaikat". A másik típusú helyzetre ugyancsak ismerünk példákat életművéből. Mindannyian kedveljük a magyar polgár őstípusát az Új Zrinyiászból. Rózerékről van szó, akik majd a filmvásznon Schneiderékként köszönnek vissza. Mikszáth szerint Rózerék „egyike a legvagyonosabb, legelőkelőbb polgár családoknak, a polgári erényeknek és demokrata műveltségnek azon fokán, mikor a nemesség után kezdenek áhítozni". Ebben a paródiában a kialakuló polgári mentalitás minden negatívuma megjelenik: a pénz, a munka fetisizálása, a komornyik, 93