A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Nyilasy Balázs: A Noszty fiú esete Tóth Marival

benne áll a „mesehagyományban". Ez a sokat emlegetett „mese" persze valljuk be végre - metaforikusán használt kifejezés. Az elbeszélő irodalom „elvilágtalanító", ősi hagyományát jelenti, azt a „stilizáló-idillizáló", a mindennapi emberi tapasztalat helyébe a világteremtés gesztusát állító történetmondást, amely Mikszáth művészetére nagyjában-egészében mindvégig jellemző marad. A nagy palóc, mint Schöpflin Aladártól is tudjuk, az epikum ősi, archetipikus válfaját képviseli, ha modern-játékos-ironikus formában is. A mese áttöri itt a környezeti, karakterbeli meghatározottság korlátait, az idill védett, körülhatárolt mikrokozmosza detronizálja a múló időt, megbontja a modern herakleitoszi áradás, a szakadatlan múlás, változás fenyegető uralmát, a patriarchális magyar életforma vitális ereje többnyire ellensúlyozni tudja a szerep- és értékválságot, a „vitális-emocionális" beállítottság a racionális intellektuális világlátásból mondhatni óhatatlanul következő szkepszist, elesettséget. E tendenciák a Noszty fiúban is erősek, meghatározók. Gondolom, elég, ha ezúttal illusztrációképpen csupán az időtlenítő anekdotakörök jelentőségére: Bubenyik kulcs- és jégverem-históriáira, Palojtay „antiszemitizmusa"-ra, Podwolsky gróf lánykérésére és a megyei életformák vitális erejére utalok. A parázs szemű, csupa szabálytalanság Málika és pulyái, a rendszeresen húszhuszonkét tapasszal kidekorált - nem nevelő, hanem sebész felügyelte - ikrek maguk a megtestesült lendület, energia. („Micsoda katonák lesznek ezekből"jegyzi meg a szüntelen verekedő kölykekről gyönyörteljes büszkeséggel a bevett mikszáthi szokás szerint pontosan ezúttal sem azonosítható beszélő valaki, talán az anyjuk, talán maga a narrátor, talán a társasági közvélemény.) A drenki születésnap a maga idilli ragyogásában szerényen szólva is méltó párja bármely más mikszáthi „murinak", A fekete város malomjelenetének, a Bernáth család Piroskát elfogadó uzsonnájának, a Két választás végehossza nincs névnapi lakomájának. Az életforma-elemek, a szíves vendégszeretet, a természetes kártyás és pletykázó ösztön, a társasjátékok tradíciói közösséget formálnak a mulatság vendégeiből. Az élemedettebb korúak szívbéli örömmel kötődnek a korcsolyázó, táncoló, flörtölő, pompás iíiúsággal (Podwolski gróf „édes szeretettel, szinte büszkeséggel" feledi szemét Noszty deli alakján), de ha már vitalitásról van szó, a „vének" is kitesznek magukért. A meglett megyei urak és asszonyok csintalan jókedvükben olyan parázs hócsatát produkálnak, hogy egyszerre sikongatás, kacaj melegíti át a telet. Az ösztönös, archetipikus mikszáthi idillteremtő akarat (ezúttal is) alaposan elnyomja az ideologikus, kritikus attitűdöt. A fabulateljesítő, leleplező szándék minduntalan csorbát szenved a mű dzsentri főhősei esetében is. Noszty Vilma, a nyúlánk, elegáns hajadon finoman szellemes és felsőbbségesen fölényes a rusztikus Kopereczky báróval szemben, ráadásul jóakaratú, jószívű is („[...] szaladjon vele, szegény ember" - adja vissza a kucsébernek az elnyert kosarat). Noszty Pál a maga nagyvonalú cinizmusában a nemtörődön fölény századokon át ívelő vonzerejéből is fölvillant 55