A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Kerényi Ferenc: Mikszáth Kálmán – és korának színházi élete

sem illette. A másik oldalról nézve az is igaz, hogy Paulay, aki az említett módokon sikerrel biztosította a magyar műsorhányadot, háziszerzőnek elsősorban Csikyt és Jókait tekintette, az 1880-as években a még főként novellistaként befutott Mikszáthban érthető módon nem látott a Nemzeti Színház számára potenciális szerzőt. Saját művei dramatizálásától pedig éppen Jókainak a színpadi művei riasztották el. Jókai Az arany ember színpadi változatával átütő sikert aratott (1884-ben), amire megpróbált ráduplázni a Fekete gyémántok dramatizálásával (1885) és A kőszívű ember fiai színpadra alkalmazásával (Keresd a szíved címmel, 1887). Tekintsünk most el az utóbbitól: ezt Mikszáth a sajtószabadság nevében védte meg, miután gr. Keglevich István intendáns (felülbírálva a drámabíráló választmány döntését) nem engedte színre vinni a 48-as témájú darabot a Nemzeti Színházban. A lojális színmű с „rebellis tárcá"jában Mikszáth meg is találta azt a részletet, a színpadi változatban Baranghynénak nevezett anya jelenetét Richárddal a II. felvonás 6. jelenetében, aki a szállóigévé lett szavakkal („Lélekcserélő idők járnak, fiam!") hívja haza a forradalom védelmére fiát, amely kihívta a feltétlenül udvarhű arisztokrata rosszallását. Szabályos színmúbírálatot írt viszont „Az arany ember" alakjai címen a Vasárnapi újságba 1885-ben. Elismerve Jókai szülővárosának, a régi Komáromnak hatásos felidézését, a tarka, mulattató mellékszerepek sorát, a mesei igazságszolgáltatás szerinti befejezést, tette föl a kérdést: „Melyik a jobb? Bizonyosan a regény, mert ott Jókai a leíró képességével brillírozhat. (...) És végre is, itt csak alakok beszélnek, igaz, azt, amit Jókai ad a szájukba, - de mit ér, ha ő maga közbe szólhat?" Epika és dráma alapvető műnemi különbségei fogalmazódtak meg itt. Hozzávehetjük még Rubinyi Mózes finom megfigyeléseit arról, hogy Mikszáth igazi erőssége, „az egységes hangulati kíséret" színpadidegen, továbbá, hogy humora (amely nem elsősorban a párbeszédekben, hanem valóban az írói közlésekben rejlett) nem transzponálható színpadi helyzetkomikum akkor ismert formáiba. így jutunk el ahhoz az 1907-es interjúhoz, amelyet éppen egy regény, a Szent Péter esernyője Martos Ferenc operettlibrettista általi dramatizálása alkalmából készítettek az íróval: „Regényből nem lehet jó darabot csinálni; megmondottam én már sokszor, meg is írtam. (...) Látja, én meg sem próbálkoztam színműírással..." 110