A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Kerényi Ferenc: Mikszáth Kálmán – és korának színházi élete

a címszereplő lepedőről leszögezze a csattanóban: „Az annak (ti. Coriolanusnak) az igazi kosztümje a mai időben." Még tanulságosabb volt a szegedi időszak árvíz kettévágta két évadja, mert Mikszáth itt valóban változásában szemlélhette a vidéki színészet illúziók szépítette múltját és sokproblémás jelenét. 1878. október 5-től Aradi Gerő színigazgató Szegeden, a X. színikerület anyavárosában még az 1856-ban épített kertvárosi színkörben tartotta előadásait, a szeptember 18-án megalakult Színügy-Egylet is (élén írónk leendő barátaival) még a hagyományos célkitűzést vallotta, „a magyar nemzeti színészet állandósítása"-t, állandó színház felépítését, helyben maradó társulattal. Mikszáth itt szembesült a valósággal: a „naturalista" vidéki színésszel, aki nem felépíti, hanem „eltalálja" a figurát, aki szerepkörén túli feladatokat kénytelen játszani; megtanulta becsülni az adottságok ünneplésével szemben a mesterség tudását (a két helyi primadonna versenyében Enyváry Saroltára szavazott, akinek kisebb hangja volt vetélytársnőjénél, de szépen énekelt és finomabban játszott); láthatta a különbséget egy-egy fővárosi művész vendégfellépte alkalmából; nézőtéri leckét vehetett a szórakoztató műfajok, az operett és a népszínmű jó előadásának nehézségeiből. Aradi Gerő mérlege Mikszáth tollán kedvezőtlenül alakult: a visszasóhajtott „nagy nemzedék" utáni direktorok e tipikus figurája üzletiességében marasztaltatott el, aki ráadásul nem is „szolid, terjeszkedő üzletet" csinál, mint például Rákosi Jenő pesti Népszínháza, hanem nyerészkedő, mert bevételeit nem forgatta vissza társulatfejlesztésre vagy a jelmeztár gyarapítására. Már az 1870-es évek Budapestjén feltűnhetett, hogy a színházlátogató és az Apróságok-rovat rövid színházi referádáit író Mikszáthot nem az előadás egésze, a színjátékelemek együttese, nem is a produkció szokványos összetevői (a színészi játék, a látványosság, a zene stb.) vonzották leginkább, hanem a közönség. így alakult ki az a szokása, hogy: „...az első felvonás alatt bementem a Nemzeti Színházba, onnan átmentem a Népszínházba, míg ott el nem untam magam - s átrándulván az Arénába [az István térre], éppen odaértem az előadás végére..." Az elvi alapok itt is régebbiek: „Igazi demokrácia csak a színházban van, mert itt igazán a nép van legfelül... " Ami a közönség szüntelen megfigyelésének gyakorlati oldalát és főleg hasznát illeti, a színházi nézőterekre szintén érvényes Rubinyi József megfigyelése arról, hogy Mikszáth korai pesti éveiben, majd Szegeden is fáradhatatlanul gyűjtötte a „rembrandti" figurákat.

(25) Alig három hete játszott Aradi Gerő társulata az 1878/79-es évadban, amikor írónk máris előrukkolt a szegedi színházi nézők galériájával: a tubákszelencés, prüsszögő öregúrral a földszinten, aki csak az operetteknél feledkezik meg e szokásáról, a mindenbe belebeszélő karzati suhanccal, a francia komédiák „tanulságait" egymás szemére vető házaspárral és a páholyok ártatlan leánykáival, akik tökéletesen értik a sikamlós élceket is... Az arcképcsarnok folyamatosan bővült, és az 1880. február 6-i Rómeó és Júlia-előadásról írottak 105