Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Kmeczkó Mihály: A Mikszáth-bemutatók tapasztalatai a Magyar Területi Színházban

szereplés megvalósult, a szabadtéri színpad valóban többezres nézőközönsége előtt. (Erről tudósít a többi között pl. az Új Szó 1979. 6. 28-i száma. Az írás szerzője Szigeti László, címe: Három fényes nap.) Idézzünk még végül az Új Szó kritikusának írásából: „Konrád József . . . Mire figyelmeztet? Hogy mindig, minden helyzetben vállalnunk kell önmagunkat. Hogy a köpönyegforgatás, a közösség megtagadása, a gyávaság és a reménytelenség elszéleszti tőlünk a legértékesebb emberi értékeket. (. . .) El kellett érnie, hogy a darab keltette élmény szükségszerűen gyorsan jöjjön, tehát felvillantások révén, ugyanakkor telve mozgással, tarkasággal, hogy a hatás igazi és letaglózó legyen. Hogy ne a darab alatt érezze valaki: az kiváló, hanem az előadás után döbbenjen rá эккерр fogalmazva: szinte csak pillanatokig tartott a darab, mintha ez lett volna a pillanat örökkévalósága. Ami engem végül is érdekel a darabból, az a mű áttételessége és konrádisága. Vagyis a történelmi idő fölkavarodása és a játékot körüllengő mozgalmasság. Az első azért fontos, mert aktualizál, mert bebizonyosodik, mint már annyiszor a történelem folyamán, hogy nem szabad az események ritmusának vakon engedelmeskedni." (Szigeti László: A beszélő köntös. Új Szó, 1979.6. 1.) A közönségsiker annyira egyértelmű volt, hogy ebben az esetben inkább azt kell megállapítanunk, illetve jó érzéssel nyugtáznunk, hogy íme, létre jött azon ritka esetek egyike, amikor a szakma és a közönség véleménye szerinte teljes mértékben azonos. Itt meg kell jegyeznem, hogy a csehszlovákiai magyar színházi néző él-hal a zenés darabokért. A beszélő köntös előadásai ugyan nem élő zenével folytak, ennek ellenére a zene is közönségcsalogatónak bizonyult. Ezek után talán meglepetésként hat, hogy ez a produkció „csupán" 53-szor került közönség elé. Ennek azonban nem a közönség — és végső soron nem is a színház az oka. Olykor a Magyar Területi Színház anyagi lehetőségei, illetve pénzügyi keretei szabják meg egy-egy produkció reprízszámát. A mostani pénzügyi-elszámolási keretek közt a közönség nagyfokú érdeklődésére számot tartó darab csupán erkölcsi sikerrel jár — anyagilag veszteséges . . . Ebben az időben a komáromi társulatban 42 volt az átlagreprízszám. A beszélő köntös ennél 11 alkalommal többször került színre. Ennek az inszcenációnak a taglalásánál-tapasztalatainál egy kissé tovább elidőztünk. Ennek egyrészt az az oka, hogy mindmáig ez volt a legsikeresebb Mikszáth-produkciónk, másrészt — vagy éppen ezért — ez szolgáltatta a jövőre nézve a legtöbb tapasztalatot. Lássuk hát a tanulságokat: 1) A Mikszáth-műveket nem szabad irodalomtörténeti ereklyéknek tekinteni; a mai, korszerű dramatizációknak — vagy e dramatizációk újra értelmezésének — tartalmazniuk kell a Mikszáth-művekhez való viszonyunkat is; 2) a színpadi megvalósítás során egyensúlyba kell kerülniük az „ott és akkor", valamint az „itt és most" kritériumainak; e műveknek a páldázat erejével kell hatniuk a színpadról; 3) a Mikszáth-művek a színpadi megvalósítás során univerzális műfajt kívánnak; így lett A beszélő köntös műfaja a „zenés játék"; 4) mai ismereteink és ízlésünk szerint úgy véljük, hogy az irónia és a szatíra eszközei mellett a groteszk az a stílus, amellyel Mikszáth világképe a legadekvátabb módon közvetíthető a színpadról; 5) ez a színpad nem viseli el az érzelgősséget, de olykor az érzelmességét sem, mert a groteszk stílus révén mindkettő rögvest önmaga karikatúrájává válik; 6) ezek az előadások megkívánják a „stílusfegyelmet", különben önmaguk paródiájává válnak; 7) a csehszlovákiai magyar közönség szerfölött kedveli a zenés produkciókat; 73