Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)
Széles Klára: Mikszáth Kálmán és a múlt századi novellisztika
kívül, a lázas látomásokban szereplő „magyar ember" az, aki „buzgón farigcsált valami különös gyermekjátékot", — amely azonban, akár a novellabéli mesék befejezése, s maga a tétova, unalmas élet hiába várt változása — „sehogy sem akart elkészülni". Ez a „magyar ember", az egyetlen figura, akivel a kisfiú önállóan gyarapítja a rémmesék hadát, s aki nem borzalmas, kiüt ebből a sorból. Egyúttal a novellának az a pontja, ahol a narrátor és mögötte álló író egybeolvadása legjobban szembetűnik. Ennek a „magyar ember"-nek öltözéke, magatartása magánviseli a fogalomra aggatott, színpadias kellékek egész tárát, mintegy kesernyés paródiává alakulva, önironikus színezetet nyerve. Magyar „gubában járt, a kalapja mellett árvalányhaj; munkáról hazatérő, jómódú parasztnak látszott; kis csíkos tarisznya és leszerelt kasza a hátán". Ő lesz az, aki a hagymázas állapot ismétlődésekor mintegy vezérré lép elő. Éjjel „boldogan dobogott föl a szívem", — vallja a gyermek: Az ablak halkan megzörrent, egy gubás, csizmás emberke mászott be rajta, és fürgén csinált utat a következőknek. Pillanat alatt megtelt a szobám árnyékokkal,. . ." -Ez a „magyar ember" a valódi hiány, s távolról a valódi, társadalmi okhálózat megjelenítője, persze sután, a gyermeki képzelet töredékekből építkező módján. Ő a hiányzó apa hasonmása. „. . . arcom csillogott az örömtől, ha a magyar ember fölkapott a vállára, és körülfutott velem a szobán, ahogy más gyerekkel az apja szokott. De nekem nem volt apám, a furcsa magyar ember tanított meg a térdén nyargalni, és ő igazította meg a paplanomat, ha lázas álmomban félrecsúszott." A valódi gyengéd gondoskodás van jelen a „magyar ember" képében. Az olyannyira hiányzó, s az egész torzzá, rabbá tett gyermekkor torzsságának, rabságának egyik fő-okát képező veszteség pótolódik képzeletben. Hiszen a valódi szülői ház,.otthon megszűnése miatt szakad idegenbe, s ez a fprrása a partravetettség alig-tudatos vergődésének. Ugyanakkor a tágabb értelemben vett szülőföld, a „haza" mostohasága is ebben a figurában üti föl fejét, hogy majd a novella befejező mondataiban neveződjön meg, bukkanjon föl szimbolikus képként, a „magyar halál", a „vadvirágos falusi temetők mosolygó papsajtbokrai" formájában. Végezetül, ez a „magyar ember"-figura, a képzelet önálló teremtményeként képviseli az egyszerre novellán belüli és novellán kívüli írói kiutat: a terméketlenségből is sarjadó termékenységet, a felülkerekedő, /7a/a7-közelséget túlélő alkotó erőt. Ez a novella- s egyben az árnyéktánc-szereplő az, aki ,,. . . tudta a legszebb meséket, és ami mesét leírok, azt mind tőle hallottam a hosszú őszi éjszakákon." így válik a mesében lakó mese, a hallott rémtörténetekből láz segítségével életrehívott új, saját játtékként, önállóan összerakott kompozíció a mégiscsak termékeny élet, a meddőséget lebíró tevékenység kulcsává. Egyúttal a mű a tétlenségre-ítéltségnek és a gyötrődésből alkotással szabadulásnak példázatává, ismét egyszerre, paradoxon gyanánt. VI. Következtetések E távolról sem kimerítő elemzés csupán kísérlet néhány — egyszerre irodalomtörténeti és irodalomelméleti — feltevés közel hozására. Egyetlen novella, s annak is egyetlen kiemelt motívuma alkalmasnak látszik arra, hogy felmutassa: milyen ökonomikusán szervezett, szerveződő, művészileg élő kompozícióval állunk szemben; mennyire nemcsak ambiguitív 10 , hanem szinte végtelenül-értelmezhető, szimbolikussá emelkedő műegész Lövik Károly:Árnyéktánc-a. 64
