Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Széles Klára: Mikszáth Kálmán és a múlt századi novellisztika

kötve" haladnak, hanem mintegy a szekeret, a változás szerekét húzó lovak gyeplőjét kézbe ragadva. II. A novella műfajának átalakulási folyamata így tenném fel a kérdést: vajon miként követhető ez a változás? Miben mutatkozik meg? Miben mutatható ki? Miben mutatható fel? Az említett, szépszámú, újabb tanulmány gondolatmeneteit, közös tanulságait folytatva, úgy vélem, hogy a müvek egyszerű kronológiájától megkülönböztethetjük a formai vívmányok megszületésének, az irodalomtörténeti folyamat kibontakozásának sor- illetve ,,idő"-rendjét. Ennek alaoján, — természetesen erőteljes elnagyolással — olyanfajta fejlődésrendet állíthatunk fel, amely például a Mikszáth- Tolnai Lajos-féle novellától való távolság, attól való eltávolodás szerint, egyben egy új, másfajta minőség létrehívásának mértéke szerint halad; fokozatokat mutat fel. Ilyen szemszögből visszapillantva Mikszáthot mint novellistát Jókaihoz (mint novellistához) közelállónak láthatjuk. Majd ehhez az elbeszélés-fajtához közelebb van Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Herczeg Ferenc, — kis szünettel: Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, — mint például Petelei István, Gozsdu Elek, Papp Dániel és Lövik Károly. Nem is beszélve a fordulatot mintegy betetőző, a Nyugat-nemzedék, főként Kosztolányi, majd Krúdy csaknem közvetlen előzményének tekinthető Cholnoky-testvérekről, Csáth Gézáról. Feltételezhetünk például egy ilyenfajta fejlődésrendet, de vajon milyen alapon, milyen eszközökkel igazolhatjuk? III. A novella műfajának átalakulása és az irodalomelméleti alapfogalmak Az irodalomelmélet — egyrészt ma már klasszikussá vált rendszereivel, másrészt újabb kutatásaival —, kínál olyan alapfogalmakat, amelyek segítségével összehasonlíthatóvá válhatnak az egyes életművek, egyes novella-fajták közötti kényes különbségek. Látszólag talán túlságos leegyszerűsítés hatását keltik, de — úgy gondolom —, nem sértik az irodalmi folyamat, az egyedi minőség határait. Alkalmazásukkal megkísérelhetjük azt, hogy fogalmi nyelvre fordítsuk: miben, mennyire és hogyan lesz nálunk is a „régi", „klasszikus" novella ,,új"-já, ,,modern"-né? Hogyan születik meg a magyar irodalomban is az a novella-fajta, amelyet főként Csehov, Turgenyev, Theodor Storm és mások neveivel szoktunk jelezni és fémjelezni? Thomka Beáta egy kitűnő kötetben

6 igen találóan vázolja fel ezt a műfaji átalakulást az irodalomelméleti kutatások néhány alapvető eredményét alkalmazva. Elsősorban az orosz formalisták, s a narráció-elmélet bizonyos angol, német, francia képviselői, a rokon folklorisztikai tanulságok és a hazai, „szegedi iskola" (Bernáth Árpád, Csűri Károly, Kanyó Zoltán) nézeteire támaszkodik. Eszerint ekvivalensnek tekinti az orosz formalisták fabula — szüzsé megkülönböztetését a francia: histoire — discourse, illetve az angol: plot — story disztinkcióval. S ha e kifejezések közös jegyei alapján elválasztjuk egymástól a szorosanvett „történetet", mint magot, az „elbeszéléstől", mint kifejtéstől, elbeszélés-módtól, akkor a múltszázadi modernizálódást úgy is tekinthetjük, mint a történetelvű, fabuláris (Arisztotelész-féle meghatározásnak megfelelő) novella helyett a nem történet-elvű novella megszületését. Eszerint a „klasszikus": időbeli, máskor oksági alapelv helyében új, sokszor például metaforikus szerkezet jelenik meg. Ez persze különböző típusok formájában valósul meg: esszénovellaként, dialogikus rövidtörté57