Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Imre László: Epikai ritmus és kicsinyító emocionális-vitalisztikus valóságélmény A Szent Péter esernyőjében

A halál, amely (mint már szó volt róla) ilyen derűs történethez képest szokatlanul sűrűn és drasztikusan jelenik meg, bizonyos metafizikai tartalmakkal járul hozzá az összkép fény- és árnyelosztásához. A halál is besorolhatóvá válik azon élettények közé, amelyekkel megbékélten lehet (és kell) szembenézni. Wibra Gyuri arról a bizonyos esernyőről faggatja a haldokló Krikovszky uramat: „— És nagy volt az üreg, kedves polgármester úr? — Miféle üreg? — kérdé a haldokló, aki már elfelejtette, mit mondott. — Az esernyőnyélnek a lyuka. Üveges, meghomályosodott szemeit bágyadtan, csodálkozón emelte rá, miközben kapkodva szítta be a levegőt a fogain keresztül. — Bizony nem tudom, sohasem kérdeztem az apjától. Majd lehunyta a szemeit, s halk hangon hozzátette, azzal a sajátos hányaveti kedélyességgel, mellyel csak a magyar ember tud meghalni: — De ha vár egy kicsit, mindjárt megtudakolom tőle." Mikszáth, akinek a humorát olyan jellegzetesen magyarnak tartották (s kétségtelen, hogy közvetlen rokonát nehéz volna találni a világirodalomban), itt most maga is kiemeli, hogy a magyar sajátosságnak vélt „komázás" a halállal milyen közel esik a szívéhez. Mert ugyanannak a vitalisztikus életbölcsességnek, az élet és halál dolgaival és rendjével végső soron összhangban lévő, s azzal ennél fogva megbékélő magatartásnak a megnyilatkozását látja benne, amely a Szent Péter esernyője kivételes életszeretetének, „életélvezésé"-nek forrása. A Czobor Mária rózsája, a földhasadék és a vén körtefa című fejezetben két legenda is felbukkan a Glogova felé tartó Veronka és Gyuri útján. A szlatinai várkastély családi képei között láthatni a Czobor Katalinét, aki hétéves korában tűnt el vagy háromszáz évvel ezelőtt. „Az elmúlás borongós hangulatával jöttek ki onnan." — zárja le az epizódot Mikszáth. A romos bástyafal alatti rózsához pedig az a monda fűződik, hogy itt „lehelte ki lelkét a szép Czobor Mária, aki leugrott a bástyáról, mert egy pásztorlegényt szeretett, s az apja egy császári brigadéroshoz akarta kényszeríteni feleségül. A pásztorlegény egy rózsafát ültetett el azon a helyen, s most az minden évben egyetlen bimbót fakaszt." A felvidéki mondák ismét csak a valóság és a transzcendencia közötti közlekedés speciális formáit jelentik. S az írói komponáló ösztön azért helyezte őket éppen a regény ezen pontjára, hogy sötéten felkomorló betétek gyanánt ismét csak a mindent kiegyenlítő változatosságot, a szerencsétlenséget ellenpontozó bimbózó boldogságot hangsúlyozzák. A kedély elborulása, majd felderülése, az aggasztó, majd kedvező fordulatok szeszélyes, végső soron azonban magasabb törvényeknek engedő rendje (deklarált alapeszme nélkül is) élet-kedvet, élet-bizalmat sugalmaz az epikai ritmus visszatérő fordulataival, változékonyságával. * 5. Az adoma átalakulása emocionális-vitalisztikus világmagyarázattá A regény alapjául szolgáló két „legenda" voltaképpen két adoma. Az egyik: Glogován Müncz Jónást Szent Péternek nézik, s az ütött-kopott esernyőből szent ereklye lesz. A másik: Gregorics Pál esernyőjéből kegytárgy lesz, azaz spiritualizálódik, holott nem volna szabad. Mert így a nyelét, mely vagyonnal ér fel, mint értéktelent, égetik el. Két „összeérő" anekdota adja tehát a cselekmény vázát éppúgy, mint a Beszterce ostromá-ban. Ott a Trnowsky adomafűzért és a Pongrácz gróf történetét kötötte össze Apolka, itt a Gregorics-szálat és a glogovai eseménysort Gyuri és Veronka szerelme. (Mindkét kompozíció Y betűhöz hasonlítható: nagyjából a feléig fut külön szálon, egymáshoz közeledve a két anekdota, attól kezdve már együtt.) 52