Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Praznovszky Mihály: Mikszáth Kálmán a pályakezdő újságíró

dalmi hangról mit sem tudó fráterek töklinc névvel méltányolják provinciális irodalmároskodásomat." Vajon ki lehet ez a Don Quijote kérdi de nem azért kíváncsi személyére, hogy vitázzon vele, mert arra méltatlannak tartja az illetőt. Őt nem zavarja a töklinc név, mert ennél sokkal szebbet kapott a magyar irodalom jeles alakjaitól mint pl. Arany Jánostól, Szász Károlytól, Jókai Mórtól. Egyébként is „Sladkovicot értő, vagy bírálni képes munkatársa pedig a Nógrádi Lapoknak aligha van." Ilyen goromba, sőt becsületsértő hangon ezt a cikket csak „valami epés, az irodalomból kiszorult hiúság írhatta." Hozzáteszi, igazán csodálkozik ezen a hangon, mert éppen Csalomjaiék egyik rokona vendégeskedik már nála két hete s az illető sokszor megdicsérte verseit, írásait. S ez az illdomtalan hang kiváltképp rosszul esik neki, amikor ő maga is beteg.

14 Egy hónap után Pajor István kedélyes levelet intézett a Nógrádi Lapok szerkesztőjének. Ez már sokkal békülékenyebb, mitöbb baráti hangnemben íródott. Ő eredetileg csak azt bírálta, hogy Gáspár Imre kozmopolita. Mert a költő „mindenek fölött oly cosmopolitikus világszellem tartozik lenni, akiben még az anyatejjel beszítt magyar vérnek se legyen joga egy sajátos külön érzésre rezdülnie." Ezért ítélte el Gáspár Imre barátságát Sladkoviccsal, aki tudvalevőleg ,,oly fanatikus gyűlölettel viseltetett a magyar faj iránt". De most már megismerte közelebbről a költőt, s látja „szívében jó magyar érzelmű s ritka míveltségű fiatal ember, amit szívesen beismerek, minél fogva Mikszáth Kálmán barátunknak ellene legújabban intézett huszárvágásai is túl drasztikusak."

15 A drasztikus visszavágásra utalunk még, de most értetlenül állunk a hirtelen támadt nagy barátság láttán. Lehet, hogy a távoli rokoni (?) kapcsolat, a közös szülőföld s az egyáltalán nem kibékíthetetlen ellentét hozta össze őket a szliácsi fürdőben? Olyannyira, hogy Gáspár Imrét hamarosan ott találjuk a Nógrádi Lapok szerkesztőségében! Az Ipoly most már teljes dühvel és választékos csepülési szókészlettel hajdani kollégája ellen fordult: „Gáspár Imrét, ki a Vasárnapi Újság irodalmi rovatát oly ügyesen tudja registrálni s magát ezáltal kitűnő irodalmárnak hinni, azt a Gáspár Imrét, aki mint az Ipoly levelezője a Nógrádi Lapokban „töklincnek" kereszteltetett Csalomjai úr által, akinek egy valamirevaló eredeti műve nincs, hanem aki a Csalomjai által ledorongolt tót költőből Sladkovicsból merít anyagot: Nógrádi Lapok magához szegődteté. Örülünk, hogy megszabadultunk tőle! — Ezt csak azért is említjük, hogy a Nógrádi Lapok máskor figyelmesebben bíráljon meg egyeseket, mert nem tudhatja hogy a jövőben mily árva tollakra szorul? Gáspár Imre úr, áki oly encyklopedikus ismeretekkel bír, bizonyosan olvasott valamit a vastagbőrűekről? Kíváncsiak vagyunk, milyen lesz az a bírálat, melyet Csalomjai költeményeiről az „Ipolyban" akart közölni."

16 Mint említettük, ez az Ipoly szemszögéből nézett néhány részlet a két lap vitatkozásából. Mindezeket ki tudjuk egészíteni a Nógrádi Lapok adataival is. A 6. számban indult meg a támadás az Ipoly ellen s ettől kezdve öt hónapon át keresztül minden számban volt egy-két (volt eset, amikor öt) vitázó cikk. Utána is gyakran jelentek meg ilyen írások, szűken számolva is több mint 60 ízben foglalkoztak az Ipollyal. Elsősorban a lap sajtóhibáit bírálták. Élen járt ebben a Bakőr, de Don Esteban, Pausa, Punctum (kilétük ismeretlen) nevű szerzők álnevük menedéke mögül merészen csipkedték az ellenlábas újságot. Legkedveltebb célpont Jeszenszky Danó volt (még a nevét is kigúnyolták, mondván miért nem hívják tisztességes nevén Dánielnek?), de megkapta a magáét Szontagh Pál, Reményffy József, Pokorny Jenő, Pap Károly is. A cikkek stílusa csak a legritkább esetben szellemes, ironikus. Inkább személyeskedő, durva, lekicsinylő hangnem a jellemző. 24