Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Kovács Sándor Iván: Rimay Velencében avagy egy rímtoposz diadalmenete – és bukása(?)

ajánl „egy kegyest", felszólítván a költőt: „légy holtig szerelmese"; itt tehát elviselhető színben kell feltüntetni a szerelmi köteléket. Az Én édes Ilonám ... már a költő nyílt és boldog szerelmi vallomása, s bár itt a szerelem „tövisből szőtt csoda", sokakat megsért hegyével, nehezen is lelhetni fogását,**

3 „idővel" mégis „megérhet eszében" annak, akire jól rámérte „okosság". A Venus fajtalan hús ... „csipkéből tekert gúzs"-a ellenben „emléknek bojtorjánja", ragadó és ,,szederj természetű"; kivetett hálójából csak szigorúan erényes önmegtartóztatással szabadulhatni. Ha a két utóbbi vers metaforájának nyelvi szerkezetét tekintjük, nyilvánvaló, hogy csipke helyett írhatott volna Rimay tövis-t is — mint ahogy éppen azt írt a másik versben —, s így még alliteráció is erősíthette volna a szavak összetartozását: tövisből tekert gúzs, s lehetett volna amott elhasználni a csipkét: csipkébül szőtt csoda. A szőtt csipke (a csipkeszövés) még közelebb is állt a csipkeelőállítás (a csipkeverés) valóságos műveletéhez. Ha nem merő véletlenről, nem ösztönös variációkról van szó, azt kell hinnünk, hogy a költő (akár tudatosan, akár ösztönösen) „nem bízott" a főbb-értelmű csipke ,szúrós ág' jelentésében, s biztosabbnak tartotta az egy-értelmű tövis használatát. A Szerelem-hez tehát tövis került, a Venus-hoz csipke. A csipke itt persze 'tövis' jelentést hordoz, de megítélésem szerint bizarabb asszociációkra serkentően megengedi a 'csipke' értelmet is: a fajtalan húsú kurtizán, a csipkébe öltözött csábító gúzsba köthet. Király Erzsébet egyenesen úgy véli: a tövis és a csipke (a „tövisből szőtt csoda" és a „csipkébül tekert gúzs") mesteri azonosságának-különbségének esete áll fenn: a szerelem (a valódi) fájdalommal jár, a fajtalanság (a csak gerjedelemből születő vagy üzletszerű „szerelem") pedig puha, hízelgő hálóba fon, rabbá tesz. Ez tehát a szemtelen, ártó, bojtorjántermészetű viszony; amaz a fájdalom tövisével is sértő igazi kapcsolat. — Az én filológusabb magyarázatom egy kérdéssel indul: Van-e különbség a Szerelem és a Venus szóhasználat között? Jóllehet Rimaynak amoda három-, emide egyszerűen kétszótagos 'szerelem' jelentésű szóra volt szüksége, a Venus mégis vaskosabb-bujább képzetet kelt. Egyrészt mert jól rímel a hús-sa\ (nem hiába nevezték a XVII. század nagy férjfogyasztó és öregedő Széchy Máriáját, a „Murányi Venus"-tvén hús-r\ak\*

1

). másrészt mert Venus a régiségben rendszerint a testi szerelmet, magát a szerelmi egyesülést is jelenti. Eposza nászjelenetében Zrínyi a szeretőkkel együtt örül „Venus triumfusán" (XII, 50); Bethlen Miklós még nyíltabb vallomást tesz: ,,csók, ölelés, melly-tapogatás mindkét részről megvolt, de annál alább sem én, sem ő nem nyúltunk, annál inkább a Venus játékára (...) Csók csecsén, orcáján sok volt, de le sem feküdt, egymás szemérmét nem láttuk, sem fogtuk, nemhogy Venus lett volna, pedig én úgy égtem mind az ágyban, mind itt a kertben, hogy a mag is elment tőlem".

42 Rimay Venusa sem igen lehet más, mint Bethlen Miklós ifjúságának éppen velencei és londoni kísértői voltak. Ki más tehát az a fajtalan húsú Venus, ha nem a kurtizán, aki „szeder természetű, ragadó beszedő bujaságnak oltványa", akitől „nyavalyát" lehet venni?! És nyilvánvalóan a velencei kurtizán, hiszen Velence — hogy visszaadjuk a szót Bethlennek — „Bűnnel felette teljes, kivált paráznákkal". A velencei farsangon szörnyű paráznaságok „mennek végbe, noha ennek egyéb üdőben is szemérem nélkül való szabadsága van az avval kereskedni szabadíttatott kurváknak". Bethlen ugyan a farsangon „nem kurválkodott, ha Velence is", pedig Zrínyi Péter gondolása ismerte és készségesen megmutatta volna neki „a legszebb kurváknak házait", öreg szállásadóasszonya, egy vén kerítőnő pedig kínálta „kiváltképpen való, ha akarom, szűz hálótársakkal is."

43 Ha Rimay János járt Velencében, s ha nem is lehettek olyan készséges vezetői, mint a Bethlen Miklósnak ajánlkozók, kurtizánokat legalább látnia kellett, mert mindig is annyiféle kínálat volt belőlük! Gondoljuk a Bethlen-önéletírás ragyogó Velence-elbeszélésében szereplő Luciettára, aki „meghallván az Ave Mariára szokott harangozást", előkapja a párna alól az olvasóját, és odaszól a hasán munkálkodó Istvándi Istvánnak: „Láss ahhoz te, én ehhez";

44 vagy arra a szirén-cortigianára, aki az állhatatos Sándor Istvánt szólongatta énekével egy századdal 43