Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Kerényi Ferenc: Teleki László „Kegyenc”-e és színháztörténetének néhány tanulsága

elszédül és összerogy. [Olyan játék lesz ez, Valentinianus, hogy borzasztó meseként fogja regélt ni egymásnak a maradék, hosszú, viharos estéken]" (A szögletes zárójelben lévő mondatot a rendező, Horváth Árpád törölte Hevesi szövegéből.) Horváth Árpád, Hevesi tanítványa, a Nemzeti Színház frissen kinevezett főrendezője 1931-ben három Teleki-évforduló alkalmával vitte színre a Kegyencet: a szerző születésének 120., halálának 70., és az ősbemutató 90. évfordulóján. A rendezői koncepció jól rekonstruálható: szerencsére Horváth szokásos, ötletforgácsokat és részmegoldásokat rögzítő céduláit meg* őrizték és a rendezőpéldányban hátul beragasztották. Mindenekelőtt: a rendező is vallotta átdolgozó-mestere értékítéletét a Kegyencről „Maximus Petronius — világirodalmi viszonylat* ban is, — a legsokrétűbb, legszínesebben játszható, legelmélyíthetőbb szerepek egyike. Olyan lehetőség, amely — jól megoldva, — még ma is érdeklődést kelthet a darab iránt is" — írta; Figyelemreméltó a IV. felvonás 2. színéről, az eddig mindig eljátszott, sőt a legsikeresebbnek bizonyult Júlia-Palladius jelenetről alkotott véleménye: dramaturgiailag elhagyhatónak látta, a gyorsuló végkifejletbe ékelődve — de minthogy emberi és szép, bennehagyta az előadásban. Horváth Árpád a Kegyencet alapvetően atmoszféra-darabnak tartotta, a hanyatlás, a széthullás drámájának. A színpadi izmusokból ehhez leszűrt, a nemzeti színházi hagyományokhoz igazított, de egyértelműen felismerhető eszköztárat vett át. Első helyen az expresszionizmust kell említenünk, a nagy személyiségeknek a történelemre kivetülő hatását. Mindezt legjobban a szereposztásra és -értelmezésre vonatkozó cédulák bizonyítják. A kiosztás néhány ponton adott volt: a modern Petroniust Horváth kedvenc színészére, Ódry Árpádra kívánta bízni, ugyanúgy Heraclest ,,csak Sugár Károly játszhatja", a színpadi karakterformálás aprómunkájának nagymestere. Valentinianus szerepét — tudatos kísérlettel — a markáns egyéniségű Kiss Ferencre osztotta, ,,aki egy új oldaláról mutatkozhatik meg." A legtöbb gondot Aetius okozta, aki a „barbár őserő" szimbóluma és mint ilyen, a kegyenc-élet elutasításával, sőt puszta létével-lényével fenyegető a császár számára. „Bakószerű fizikum" — írja a rendező, utalva az 1903-as és 1913-as Aetiusra, az 1928-ban elhunyt Bakó Lászlóra. Felmerült Kürti József személye is, végül további öt (!) variáció után a szerep Petheő Attila kezébe jutott (1931 őszén ő játszotta Bánkot is). Júliát először Cs. Aczél Ilonára akarta bízni, utóbb a csaknem évtizeddel fiatalabb Tasnády Ilona (az akkori Melinda) kapta meg. Horváth Árpád — amint az a színészvezetésre tett utasításaiból megállapítható — a romantika erejét a modern színjátszás lélektani eszközeivel igyekezett pótolni, kibontva a Hevesi-átdolgozásban adott lehetőségeket. A dráma előadása nála egymást metsző lélektani fo^ lyamatok megvalósítása. A főszerepben is tudatosan szerkesztette meg a paradoxon-személyiség ábrázolását. Amíg az I. felvonás 1. színében a rendezőnek feltűnően nem volt instrukciója a Petroniust játszó Ódry számára, addig a feleségét kereső férj jelenetében (2. szín) a szerelem, a féltékenység és az aggódás mellett feladatává tette „a Caesearnál történtek öntudatlan belejátszásá"-t is. A házastársak dialógusa hasonló gondossággal épült: minthogy Júlia azonosul férjével, kétségbeesett megnyugtatási kísérleteket tesz, fulladozva, kapkodva. Petronius mozdulatlan arca a bosszú-elhatározás szilárdságáról tanúskodván, ez mind vehemensebb érvelést vált ki az asszonyból. „Pszichológiailag lóg az egész darab, ha a császár nincs tökéletesen Max. szuggesztioja alatt" — írja a rendező. A III—V. felvonásban ahhoz, hogy ezt a lélektani folyamatot az előadás végigjárhassa, Maximusnak objektív tanácsadóként, rendkívül hatásosan kell működnie. Új mozzanatot épített a rendezés a IV. felvonásba: Petronius belső konfliktusát, a lelkifurdalás hullámát, amikor Palladius és a szenátorok a hazaszeretet parancsát hangoztatják előtte. Eddig következetesen végigvitt tervén ez az első repedés, előrejelzése majdani összeroppanásának. Ilyen értelmezésben a császárra (aki hangsúlyozottan dégénérait és lassú felfogású) ugyancsak 89