Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)
Fried István: Élet és irodalom a „Fanni hagyományai”-ban
ség Fanni titkainak meghittje. Erre az idillre azonban árnyat borít a tény, hogy része a nagyvilágnak, amelyből Fanni csak időlegesen menekülhet, nevezetesen csak vasárnap délutánonként és kora reggelen. Ezek a rendkívüli alkalmak nem feledtethetik a kis kerten kívül létező világot, ahol az ember az embernek teszi napjait keserűekké (Kazinczynál: Az ember az, a ki az embert boldogtalanná teszi; Young-Pétzeli Éjszakáiban: Az ember leg-kegyetlenebb, leg-elkerülhetetlenebb ostora az embernek.). Fanni oly erővel, oly elszántsággal veti bele magát ebbe az idillbe, hogy nyilvánvaló lesz fenyegetettsége. Ahogy a lugasba ér, malomkőnyi nehéz teher esik le melléről, a hely kedvessége mások idegenségére emlékezteti, a méhek fulánkja nem háborgatja, csak az embereké. Mint láttuk: három ízben említi, hogy jó itt. De vajon csakugyan olyan jó itt? Ha nem lehet elfelejteni azt, ami kívül van? Ha később — hangsúlyos helyen — nem találkoznék a már ismert felfogással: öröm és bánat egymásba folynak, nincs oly pillanat, amelyben az örömet ne fenyegetné a bánat. „Elegyített boldogság" — T— ai így jellemzi Fanni állapotát, erre az elegyített boldogságra született, csak éppen az egyensúly borul majd föl. De az első szövegrészben nincs-e meg már a lehetősége az egyensúly megingásának? A pillanatnyi nyugalom meddig egészítheti ki, enyhítheti a kínokat, a fájdalmakat? A szenvedésre termett Fanni nincs-e a korai halálra rendeltetve, hiszen olykor vágyódik is utána? Ez az önmagával sem tisztában lévő gyermek-leányka éppen úgy képtelen engedelmes része lenni a világnak, mint Werther vagy mint Bácsmegyey. Titkainak meghittje a lugas —és a papír, amelyre ellenőrzés nélkül írhat (és ír is). Az édes ábrándozás mondja tollba a sorokat. S ez az édes ábrándozás valóságformát ölt a rövid boldogság napjai során. Fanni sejti a boldogságot és sejti a halált is. Ahogy ír, kitűnő jelzése ennek a sejtésből, a titkos érzésekből és az érzékileg felfogott világból szerzett tapasztalatokból összetevődő szép gondolkodásnak. Nem cirkalmas, megfontolt mondatok rögződnek a papírra, hanem olykor mondattöredékek, sűrű ismétlődések, három ponttal, gondolatjelekkel megszakított töprengések, megszólítások, érzelmileg fokozott érzékelések jelzései. A későbbiekben az itt csak jelzésszerűen föllelhető, ám visszatérő szóformák, igekötőkkel kifejezővé tett igék, több értelemben használt főnevek teszik az olvasó számára is érzékelhetővé az érzékeny gondolkodás természetét. Lássunk ezekből is szemelvényes példákat: széjjelmarcong, széjjelmorzsolt, széjjel szaladoznak, széjjel ragadoztak, széjjelhabzott, széjjelhord ... Ennek ellentétei: öszveroskad, öszveszorul, öszveront, öszveolvad, öszveolvaszt, öszveráz, öszveszorít, öszveelegyítve; Valószínűleg az édes a legtöbbször használt jelző: édes szédelgés, édes tébolyodás, édes örömek, édes képzeletek (valamint a már korábban említett fordulatokban) A könnyhullatásra is sok fordulatot talált Kármán: nedves lett a szeme, együtt sírnak, titkon sírok, sűrűn szakadnak könnyeim, a hajnal könnyező szemmel, könny görgött le orcáján, könnyek fojtogatták, sírva-zokogva, könnyel telik szemem, kisírt szemem ... Nem kevésbé gyakran olvashatunk a szívről : Az én szívem, telhetetlen szív, makacs, akaratos szív, egyetértő szív, szívemet választom vezérnek, meghasadt szívem S a megrontó bájú fantázia kifejeződése: gyermekes képzelődéseim; nyájaskodó barátság képzelései; előre képzeltem azon kis lelkek repeséseit; sok álmaimból öszveszövött kép lebegett előttem; személyek és tárgyak sokasága széjjel ragadozták képzelődésemet, előttem tolongott a képzeletek temérdeksége; én ablakomnál ábrándoztam; azok a képzeletek, melyeket a reménység a jövendőmről elembe pepecsel; távozzatok tőlem édes képzeletek, tündérképektől elámított szív ... 76
