Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Fried István: Élet és irodalom a „Fanni hagyományai”-ban

hagyományaiban Báró L.-né históriája) a levél- és naplóíró érzelmi szűrőjén át kerülnek az olvasó elé, kevéssé motiváltan, olykor már csak reflexió formájában. Ilyeténképpen nem egyszer az olvasónak kell megkeresnie és találnia az epikus menetből hiányzó láncszemet. Igy lesz az olvasó címzett, s így nő meg az olvasó szerepe. A szerzők ugyanis bármennyire is törekednek arra, hogy apró valóságelemekkel hitelesítsék törtenetüket, tudatosan irodalmi művet írnak, s határozott gesztusokkal határolják el magukat a történettől és a szereplőktől. A külsődleges elem tűnik először a szemünkbe: valakitől hallották a történetet, valakitől megkapták a naplót, a leveleket, a szerző csupán közreadó, aki minél hívebb szövegközlésre szorítkozik. Csakhogy: Goethe Wertherének szereplőit jól ismerjük a Goethe-életrajzokból (a sárga mellényes és kékfrakkos Goethét, illetve Jerusalemet és a Kestner-házaspárt), a Bácsmegyey nemcsak egy gyenge német regény magyarítása, hanem egy szűk kör egymást édesen gyötrő érzelmi játékának dokumentuma. Kármán levelei és a Fanni hagyományai között nyilvánvaló a kapcsolat. Az elkészült mű tehát a szerző életrajza is: a főszereplő mögött — sokszorosan leplezve — maga az író áll. Ahogy egy Goethe-monográfiában olvastuk: a szerző egészen közel áll hőséhez, hogy minden gondolatát, lelkének apró rezdüléseit a fiktív naplóba vagy levélbejegyezhesse, megfigyelhesse, de eltávolodik is hősétől, mert ismereteinek irodalmi formát akar kölcsönözni, s ennek alkotáslélektani folyamata kizárja az azonosulást. Egy lezárt érzelmi válságra tekint vissza Goethe, aki maga hívta elő, okozta az érzelmi válságot — s figyelte meg is. Kazinczy ürügyet talált fordítása számára: a több szereplős „érzelmek iskolája" szembesülhetett olyan szerelmi történettel, amelynek lehetősége fennállt — Kazinczy életében is. Kármán pedig még A nemzet csinosodása néhány elméleti tételét (pl. a magánosság kérdését!) is beleírta a Fanni hagyományaiba, hogy a kor legnépszerűbb irodalmi műfajában örökíthesse meg véglegesen a múltba utasított válságperiódusát, amelyből a Markovicsnéval való viszony végén kilábalt. 5 ha följebb céloztunk a nézetre, hogy az érzékenység a polgárság magatartása, akkor regényeink ismeretében nyugodtan módosíthatjuk ezt a tételt. Elsősorban azért, mert Kazinczy például jellegzetesen magyar nemzeti udvarházat, jogszokást rajzol művében, Kármánnál is, bár őmaga református lelkész gyermeke, a nemesi szokások jelennek meg a regényben, Goethe pedig dokumentáris erővel érzékelteti a német kisfejedelemségekben uralkodó állapotokat. De ez csak a regények ábrázolt világára vonatkozik. Ha a regényekben kifejeződő magatartást, érzelmi helyzeteket és nem utolsósorban az írói megformálás eszközeit tekintjük, akkor az egykorú élettel elégedetlen, az egykorú erkölcsi-társadalmi elveket tagadó, azok miatt szenvedő egyén kényszerű magánosságát, rossz érzését és otthontalanságát regisztrálhatjuk. Werther csak saját egyedüllétét érzékeli Lottéék elhatározott családi boldogsága láttán, Bácsmegyey szinte végigbolyong — nyugtalanul — az országban, hiszen nem lelheti meg helyét egy számára idegenné vált, kiürült világban, amelyet karitatív cselekedetekkel igyekszik lakhatóvá tenni. Fanninak nincs otthona, csak lakása, pillanatnyi boldogságát hamarosan szétfoszlatja a rosszakarat. A/ ellen a világ ellen lázadnak, amelyben nincs helye a természetes érzelemnek, a leplezetlen jó szándéknak, az érdemnek. S az a világ áll bosszút, amely ellen szegültek; a származás, a modor, a társadalmilag kikényszerített módi, az őszintétlenség világa ez, itt Werther és Bácsmegyey - vagy Fanni pusztulásra van ítélve. Bennük rejlenek mindazok a tulajdonságok, amelyek lehetetlenné teszik beilleszkedésüket: a melankólia, a hipochondria, a hajlam a fájdalomra. Csakhogy — figyelmeztet Gerhard Sauder, az érzékenység kiváló német monográfusa - mindezek az állapotkifejezők az ,,édes" jelzővel dúsulnak föl. Az első angol érzékeny regények óta olvashatunk az „édesen melankolikus érzelmek' -röl, az édes melankóliáról, a lágy-édes fájdalomról: pleasing anguish, sweet Melancholy, luxury of tender grief (a Clarissában és a Tom Jones-ban: örömteli gyötrelemnek, a lágy fájdalnm élveze74